Három teljes nap telt el úgy, mintha köd borította volna az érzékeit. Intézkedett, telefonált, szervezett: lakatost hívott, minden zárat lecseréltetett, és még egy masszívabb bejárati ajtót is megrendelt. Úgy mozgott a lakásban, mint aki végre visszafoglalta a saját területét.
Márk közben nem adta fel. Hívások, üzenetek, hangüzenetek követték egymást, a csevegőalkalmazások értesítései szinte folyamatosan pittyegtek. Lilla azonban egyszer sem reagált. A csendje tudatos volt és határozott.
A negyedik napon aztán nem digitális jelzés érkezett, hanem valódi kopogás.
Az ajtó kémlelőnyílásán át Renáta nézett vissza rá. Az arca ismerős volt: sértett méltóság, gúnyos fölény és rendíthetetlen önbizalom különös elegye ült rajta.
Lilla résnyire nyitotta az ajtót, a biztonsági láncot fent hagyva.
– Ugye nem képzeled, hogy csak úgy elsétálsz, és ezzel mindent lezársz? – kérdezte az anyósa éles, metsző mosollyal.
– De igen. El lehet menni. Sőt, néha kötelező – felelte higgadtan.
– Lilla… – a hang hirtelen mézessé vált, amitől az egész még visszataszítóbb lett. – Egy család vagyunk. Közösek az érdekeink.
– Lehet, hogy maguk ketten így gondolják – felelte Lilla, és nem mozdult a lánc. – Nekem most már külön utam van.
Renáta arca megkeményedett.
– Kötelességed átadni azt a lakást. Ha nem, Márk beadja a keresetet vagyonmegosztásra.
– Nyugodtan – vont vállat Lilla. – Akkor legalább a vízforralón is osztozunk.
– Tessék? – hökkent meg az asszony.
– Hosszú történet – mondta száraz derűvel.
– Tönkreteszed a saját életedet! – csattant fel Renáta. – Azt hiszed, férj nélkül boldogulsz? Majd visszakönyörgöd magad egy hónap múlva!
Lilla egyenesen a szemébe nézett.
– Inkább alszom egyedül a saját otthonomban, mint egy anyuci kedvencével egy ágyban.
Az asszony arca bíborvörösre váltott.
– Ezt is a nagyanyád verte beléd?!
– Igen – mosolyodott el Lilla váratlan könnyedséggel. – Mindig azt mondta: „Ami a tiéd, azt tartsd meg. Férjet találni lehet, lakást sokkal nehezebb.”
Az ajtó határozott csattanással zárult be. Renáta a küszöbön túl maradt, és még hallatszott, ahogy hálátlanságról és erkölcsről mormog.
Egy héttel később Lilla már a bíróság padján ült. Márk az anyjával érkezett, ő pedig az ügyvédje társaságában.
– A lakás kizárólag az én ügyfelem tulajdona – jelentette ki határozottan a jogi képviselő. – Örökség útján jutott hozzá, így nem képezi a közös vagyon részét.
Márk idegesen gyűrögette az irattartó mappáját, Renáta pedig időről időre a füléhez hajolt, és sürgető suttogással látta el.
A döntés nem váratott sokáig magára. A bíró kimondta: az ingatlan Lillát illeti, a házasság alatt szerzett javakat pedig egyenlő arányban osztják fel.
A tárgyalóterem előtti folyosón Márk még tett egy kísérletet.
– Lilla, ezt el lehetett volna intézni csendben is…
– Csendben? – fordult vissza élesen. – Úgy érted, amikor az anyáddal együtt próbáltatok kiszorítani a saját lakásomból?
– Én csak azt akartam, hogy mi…
– Hogy mi? – vágott közbe. – Hogy alkalmazkodjam a szabályaitokhoz? Annak vége.
Sarkon fordult, és faképnél hagyta őket. Renáta már bele is kezdett egy újabb, szenvedélyes előadásba a „romlott nőkről”.
Aznap este Lilla pezsgőt bontott.
Nem voltak vendégek, nem csendült össze pohár. Egyedül emelte fel az üveget, és az ablakhoz lépett. A város fényei szikráztak a sötétben. Tudta, hogy az út nem lesz könnyű.
De az igazi nehézség nem a magány, hanem az, amikor az ember mások elvárásai szerint él.
Most először érezte, hogy a saját életét tartja a kezében.
A telefonja megremegett az asztalon.
„Anya, elvesztettük.”
Az üzenet nyilván nem neki szólt.
Lilla felnevetett. Hosszan, felszabadultan, már-már könnyekig.
Ez volt az a pillanat.
Hangos.
Visszavonhatatlan.