— Igazán briliáns terv — tette hozzá Lilla száraz hangon.
— Mindent kiforgatsz, amit mondok — csattant fel Márk. — Pedig most az egyszer komolyan beszélek. Ha nem íratod a nevemre a lakást, akkor én…
— Akkor te mit? — nézett rá Lilla szűk szemmel.
— Elindítom a válást — préselte ki magából, mintha ezzel valami óriási terhet dobott volna le.
A levegő megdermedt közöttük.
A falióra egyhangú ketyegése betöltötte a szobát, mintha visszaszámolna egy közelgő detonációig.
— Milyen nagyszerű — szólalt meg végül Lilla higgadtan. — Tehát képes lennél szétverni a házasságunkat csak azért, mert nem adom oda neked ajándékba azt a lakást, amit a nagymamám hagyott rám?
— Ezt kiforgatod! — ugrott talpra Márk. — Nem az ingatlanról beszélek, hanem rólunk! Arról, hogy te képtelen vagy közös egységként gondolkodni!
— Közös egység? — Lilla felvonta a szemöldökét. — Az ott kezdődik, hogy ugyanabba az irányba haladunk. Most viszont úgy tűnik, te és az anyád kézen fogva mentek előre, én meg lemaradtam mögöttetek.
— Mert Renátának igaza van! — emelte fel a hangját Márk. — Ő tényleg csak segíteni próbál!
— Igen, ismerem ezt a „segítséget” — mosolyodott el Lilla fanyarul. — Előbb megjegyzéseket tesz a főztömre, aztán finoman céloz rá, hogy nem vagyok elég jó a fiának, most pedig már az örökségemet nézte ki magának.
— Túldramatizálod — mondta a férfi, de a hangja már erőtlenebb volt.
Lilla érezte, ahogy benne a harag forró hullámként emelkedik. Ez már nem puszta sértettség volt. Valami mélyebb ösztön súgta: fogd a holmidat, és menj el, mielőtt teljesen elveszíted önmagad.
— Márk — állt fel, és egyenesen a szemébe nézett —, válaszolj őszintén. Ha holnap aláírom az átírást, az anyád végre leszáll rólam?
A férfi tétovázott.
— Valószínűleg… igen.
— Köszönöm. Ennél tisztábban nem is mondhattad volna — felelte Lilla jeges nyugalommal. — Kész vagy feláldozni a kapcsolatunkat azért, hogy ő elégedett legyen.
Márk elfordult, előkapta a telefonját, és villámgyorsan pötyögni kezdett. Lilla még elcsípte a kijelzőn a szavakat: „Anya, nem érti…”
— Remek — remegett meg a hangja, de nem engedte, hogy elcsukoljon. — Akkor mondd meg neki azt is, hogy én viszont most már mindent értek.
Bement a hálószobába, lehúzott a szekrény tetejéről egy bőröndöt, és módszeresen pakolni kezdett.
Néhány perc múlva Márk megjelent az ajtóban.
— El akarsz menni? — kérdezte, és most inkább tanácstalan volt, mint dühös.
— Pontosan — felelte Lilla röviden. — Ha te az édesanyád tanácsait választod, akkor megadom a lehetőséget, hogy együtt éljetek azokkal.
— Ne csinálj jelenetet — lépett közelebb, de Lilla hátrált egy lépést.
— Ez nem jelenet — nézett rá nyugodtan. — Ez egy fejezet lezárása.
— Megőrültél — kapta el a karját Márk, de Lilla azonnal kiszabadította magát.
— Ne érj hozzám — mondta határozottan. — És igen, mindent viszek. Még a vízforralót is.
— A vízforralót? — pislogott értetlenül.
— Igen. Szimbolikus darab. Elvileg praktikus, a valóságban meg állandóan sípol és felforrósodik — vágta rá, miközben az utolsó pulóvert is belegyömöszölte a bőröndbe, majd lecsapta a fedelét.
Márk némán állt az ajtóban.
Lilla szó nélkül haladt el mellette. A folyosón még visszahallotta, ahogy a férfi alig hallhatóan belesuttog a telefonba:
— Anya… elment.
Lillából ekkor váratlanul kitört a nevetés.
Nevetett azon, milyen komolyan hitték, hogy zsarolással és nyomásgyakorlással sarokba szoríthatják.
De a nevetés mögött keserű íz bujkált. Tudta, hogy ami most kezdődik, az már nem vita, hanem küzdelem lesz.
Az örökölt lakás csendje poros, régi fából áradó illattal fogadta. Mintha az idő itt lassabban telt volna.
A nagymamája gyakran mondogatta: „A falak nem felejtenek.”
Lilla becsukta maga mögött az ajtót, és először hosszú idő után azt érezte, hogy ez a tér valóban az övé.