— Márk, ez a lakás a nagymamámtól maradt rám. Az én nevemen van. Mégis milyen alapon várjátok el, hogy csak úgy átadjam? — a nevetés helyett csupán rekedt, száraz hang tört fel Lillából.
— Azért, mert a felesége vagy! — csattant fel Renáta, és a hangja élesebben hasított a levegőbe, mint egy kés. — Egy asszonynak a férje érdekeit kell néznie, nem a sajátját.
— Önnek pedig talán a fiáéval kellene törődnie, nem azzal, ami nem az Öné — válaszolta Lilla forrón, alig visszafogott indulattal. — És hogy tisztázzuk: ez nem valami közös családi relikvia, hanem az én magántulajdonom.
— Addig, amíg ebbe a családba tartozol — jegyezte meg Renáta mézesmázos, de mérgező hangsúllyal.
Lilla gyomra görcsbe rándult. Mintha hirtelen összeszorult volna körülötte a levegő.
— Márk — fordult a férjéhez, és a tekintetében most nem harag, hanem kérés csillant —, legalább egyszer az életben kiállnál mellettem?
Márk nagyot sóhajtott, de a szemét elkapta.
— Lilla, én csak azt mondom, hogy anyának van benne igazsága. Jókor jönne az a pénz. Eladnánk a lakást, költöznénk vidékre, vennénk egy kis házat…
— És ugyanazon a telken laknék az édesanyáddal? — Lilla felhorkant. — Az nem otthon lenne, hanem fegyintézet.
— Látod, mennyire hálátlan vagy? — sziszegte Renáta. — Mi csak a javadat akarjuk, te pedig…
— Természetesen, az én boldogságomat tartják szem előtt! — vágott közbe Lilla. — Főleg, amikor hetente átnéz ellenőrizni, megfelelően öblítettem-e el a tányérokat.
— Mert úgy mosogatsz, mintha nem is érdekelne — vigyorgott az anyósa.
Lilla inkább hallgatott. Tudta, hogy ha most tovább beszél, olyan veszekedés robban ki, amit az egész lépcsőház végighallgat.
Pedig belül már szinte égett.
Egy hirtelen mozdulattal letépte magáról a kötényt, az asztalra hajította, majd jeges nyugalommal megszólalt:
— Értem, miért jött. Köszönöm a savanyúságot. Most pedig legyen szíves hazamenni.
— Tessék? Kiutasítasz a fiam lakásából? — húzta fel a szemöldökét Renáta.
— Azt kérem, menjen el. És te is, Márk — tette hozzá Lilla, a férjére nézve. — Időre van szükségem, hogy átgondoljam ezt az egészet.
— Lilla, túlreagálod… — kezdte Márk, de ő már hátat fordított, bevonult a hálószobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
A konyhából Renáta felháborodott hangja szűrődött át:
— Hallod, fiam? Most látod, milyen valójában!
Lilla az ajtónak támaszkodott. Rég nem érzett ilyen tisztán valamit: nemcsak az otthonát kell megvédenie, hanem saját magát is.
Másnap hajnalban csattanásra riadt fel. A folyosón valaki dühösen bevágta a szekrényajtót.
Az álom maradéka egy pillanat alatt szertefoszlott, helyére nyugtalanító sejtelem költözött.
A konyhában Márk ült, kezében kávéscsészével. Az arca komor volt, mintha valami kellemetlen kötelesség várna rá. Az asztalon iratok hevertek, a telefon kijelzőjén pedig a „Anya” név világított.
— Beszélnünk kell — mondta anélkül, hogy ránézett volna.
— Micsoda meglepetés reggelire — telepedett le vele szemben Lilla. — Mi az, nem lett elég sűrű a borscs tegnap?
— Most ne viccelj — szorította össze az ajkát Márk. — A lakás kérdését nem söpörhetjük a szőnyeg alá.
— Nem is söpörtük. Az enyém, és kész.
— Ez így nem fair — nézett rá végre. — Család vagyunk. Ami a tiéd, az az enyém is kellene, hogy legyen.
— Érdekes logika — húzódott keserű mosolyra Lilla szája. — Ami hozzám került, az közös. Ami a tiéd, az sérthetetlen.
— Csak próbálok előre gondolkodni — ráncolta a homlokát Márk. — Ha eladnánk, rendezhetnénk a hitelt, vehetnénk egy autót, végre lenne egy kis mozgásterünk…
— Egy autót, amivel minden reggel elfuvarozhatod anyukádat a piacra? — kérdezte Lilla halkan.
Hátradőlt a széken, karba fonta a karját, és némán figyelte a férjét, várva, mivel próbálja megmagyarázni az ötletét.