— Igen, van egy lakás a nevemen. Igen, teljes egészében az enyém. És nem, a kulcsát nem fogom odaadni az anyósomnak!
Lilla ingerülten kavarta meg a fazékban rotyogó borscsot. A tetején két árva cékladarab keringett komótosan, mintha csak bosszantani akarnák. A nappaliból közben a telefon halk pittyegése hallatszott: Márk már legalább fél órája a kanapén hevert, és a kijelzőt görgette megállás nélkül.
A levegőben fokhagyma illata keveredett a feszültséggel.
— Márk, kérlek szépen — próbált higgadt maradni Lilla, bár a hangja megbicsaklott —, kivinnéd a szemetet, mielőtt megérkezik édesanyád?
— Muszáj ezt most? — dünnyögte a férfi anélkül, hogy felnézett volna. — Úgyis talál majd valamit, amibe beleköthet. Akkor legalább lesz oka rá.
— Remek gondolatmenet — csattant fel Lilla. — Akkor esetleg szedjük le a tapétát is, és hordjunk be egy kis sarat a cipőnkkel, hogy igazán hiteles legyen a látvány.
Alighogy kimondta, erőteljes kopogás dörrent az ajtón. Nem csengőszó, hanem határozott, követelőző zörgetés.
Lilla a kötényébe törölte a kezét, majd ajtót nyitott.
A küszöbön Renáta állt, mint mindig: makulátlanul begombolt kabátban, gondosan belőtt frizurával, amely annyi hajlakkot sejtetett, mintha egy egész flakont fújt volna rá. A karján szatyor lógott; kilátszott belőle egy vekni kenyér és egy üveg savanyúság.
— Nahát, a ház úrnője — jegyezte meg vékony mosollyal. — Csak nem készül a híres specialitás? Már megint az a rózsaszínes leves?
— Borscs — felelte Lilla türelmesen. — A hagyományos változat.
— Hagyományos? — Renáta kétkedve pillantott a fazékba. — Inkább emlékeztet valami túlfőtt kompótra. Mondd csak, ki tanított téged főzni?
— Anya… — szólalt meg Márk, végre feltápászkodva. — Beszéltünk már róla, Lillának megvan a saját módszere.
— Módszere a festőknek és zenészeknek van — vágott vissza Renáta. — Egy rendes háziasszony tud rendes első fogást készíteni.
Lilla inkább beleharapott a nyelvébe, nehogy olyasmit mondjon, amit később megbánna.
Renáta azonban nem állt meg itt. Levetette a kabátját, a szatyrot határozott mozdulattal az asztalra tette, majd kijelentette:
— Azért jöttem, mert fontos dolgot kell megbeszélnünk.
Márk arca megfeszült. Lilla gyomra összeszorult. A „fontos dolog” rendszerint azt jelentette, hogy valaki hibázott — és az a valaki többnyire ő volt.
— Úgy hallottam… — Renáta előhúzta a szemüvegét, és néhány papírt kezdett rendezgetni —, hogy Lilla nagymamája elhunyt.
— Ennek már egy éve — válaszolta hűvösen Lilla.
— Pontosan! — csapott le a szóra diadalmasan az anyós. — És maradt utána egy ingatlan.
Lilla megmerevedett.
— Ezt honnan tudja? — kérdezte, igyekezve uralkodni a hangján.
— Vannak kapcsolataim — felelte sokat sejtetően Renáta. — Úgy gondolom, az lenne a leghelyesebb, ha az a lakás Márk nevére kerülne. Maradjon a családban.
— És én talán nem vagyok a család része? — tárta szét a karját Lilla.
— Nézd… — Renáta úgy tett, mintha körültekintően válogatná a szavait. — A feleségek jönnek-mennek. A fiú viszont mindig az én fiam marad.
— Vagyis én csak átmeneti állomás vagyok, a férjem pedig állandó berendezési tárgy? — vonta össze a szemöldökét Lilla. — Igazán megtisztelő hasonlat.
— Lilla, ne csináld már — szólt közbe Márk, a tarkóját vakargatva. — Anya érvelése tulajdonképpen logikus.
— Logikus? — Lilla felnevetett volna, de a nevetés helyett csak egy száraz, keserű hang szakadt fel a torkából.