Ildikó arcizma sem rezdült a kérdés hallatán.
— Természetesen, édesem — felelte hűvös nyugalommal. — A telek az én tulajdonom, a nagyapámtól örököltem. Most intézem a hivatalos papírokat, hogy minden rendben legyen. Mi szükség volna bonyolult részesedésekre? Csak fölöslegesen tömnénk a közjegyzők zsebét. Minden a családban marad, értetek teszem az egészet.
Réka lassan felállt. A lába enyhén remegett a feszültségtől, de belül már nem bizonytalanság, hanem kemény elszántság dolgozott benne — az az ösztönös erő, amely veszély esetén ébred az emberben. Csakhogy most saját magát kellett megvédenie.
— Akkor hadd mondjam ki világosan — szólalt meg, túlharsogva a kibontakozó morgolódást. — Senki ne ringassa magát tévhitekbe: a lakásomat semmilyen körülmények között nem adom el. Sem a ti idilli családi fészkecskétekért, sem egy álompalotáért, de még egy Holdig repülő űrhajóért sem. Az az ingatlan az én nevemen van, és a biztonságomat jelenti, ha egyszer baj jönne. Nem cserélem le egy ágyra valamiféle „Ildikó-lakópark” nevű közös paradicsomban.
— Réka! — pattant fel Gergő olyan hirtelen, hogy felborította a borospoharát. A vörösbor sötét foltként terült szét a hófehér abroszon, akár egy vércsepp. — Hogy beszélhetsz így az anyámmal?
— És az rendben van, hogy ő az én tudtom nélkül tervezgeti a lakásom sorsát? — vágott vissza Réka azonnal, tekintete keményen villant.