— Eladni az én lakásomat?… — suttogta végül Réka, mintha a szavak idegenül koppannának a szájában. A szoba körülötte elmosódni látszott, csak a falon függő öreg óra egyenletes kattogása maradt élesen hallható, mint valami visszaszámlálás egy elkerülhetetlen robbanás előtt. — A nagymamámtól örökölt otthont? Ami már jóval a házasságunk előtt az enyém volt…
— Ugyan, mi ez a hangsúly, hogy „enyém”, meg „tiéd”? — csóválta a fejét Ildikó szemrehányó arccal. — Most már egy család vagytok. A házasságban minden közös. És őszintén, mire jó az a kétszobás lakás a poros belváros közepén? Ott még levegőt sem lehet kapni! Itt bezzeg tiszta a levegő, zöld minden, a kertben saját zöldség terem az ablak alatt… Ráadásul közel lennénk egymáshoz. Számíthatnátok ránk bármikor, én pedig majd segítek az unokákkal is.
— Nem kértem, hogy vigyázzanak olyan gyerekekre, akik még meg sem születtek — felelte Réka hűvös, kimért hangon. — És a kiköltözést sem terveztem soha. Gergő, erről már beszéltünk. Tudod, mennyire szeretem azt a környéket. A munkahelyem szó szerint pár percre van onnan.
— Állást lehet váltani — vágott közbe Gergő ingerültebben, mint szerette volna. — Vagy lehet otthonról dolgozni, manapság ez teljesen megszokott. Réka, nem látod át az egészet. Ez esély arra, hogy kiszabaduljunk a városi mókuskerékből. Anyának igaza van: tágas ház lenne, kandallós nappalival… még szauna is beleférne.
Réka egy pillanatig csendben figyelte őket, majd nyugodtan Ildikóra emelte a tekintetét.
— És minden az ön nevére kerülne? — kérdezte egyenesen.