— És most, drágáim, elérkeztünk az este fénypontjához! — Ildikó finoman megkocogtatta villájával a kristálypohár peremét, hogy magára vonja a figyelmet. A csengő hang Réka fülében baljós harangszóként kondult meg, bár még nem tudta pontosan, mi készül ma sírba szállni: a házassága vagy a maradék józan esze.
Az anyós az asztalfőn trónolt, arcát az izgatottság pírja festette meg. Új ruhája aranyszálasan csillogott, amitől úgy festett, mint egy túldíszített hernyó, amely épp készül valami veszedelmes pillangóvá alakulni. Körülötte nyüzsgött a rokonság: nagybácsik, nagynénik, és néhány távoli unokatestvér, akiket Réka életében talán másodszor látott. Gergő az anyja mellett foglalt helyet, és azt a simulékony, már-már gyermeki mosolyt viselte, amely csak akkor jelent meg az arcán, amikor szülői felügyelet alá került.
— Gergővel alaposan átgondoltuk a dolgokat — folytatta Ildikó, meghatottságtól csillogó tekintettel körbepillantva. — Arra jutottunk, hogy egy fiatal párnak nem való egy betonfalak közé zárt lakás. Az igazi család a föld közelében él! Együtt! Összetartva! Éppen ezért… — hatásszünetet tartott — belekezdünk a Családi Fészek felépítésébe!
A vendégek tapsviharban törtek ki, Nikolett éles hangon felkiáltott: „Hurrá!” Réka úgy érezte, a falat kocsonya megakad a torkán. Lassan a férje felé fordult. Gergő azonban makacs elszántsággal a terítő mintáját tanulmányozta, és gondosan kerülte a pillantását.