…hogyan tudna engem feltüntetni szívtelen nőszemélyként, aki sorsára hagyja az elesett anyóst a pénztárnál tolongó tömeg közepén.
Aztán láthatóan ráébredt, hogy a „meglelt” bankjegyek története nem igazán szolgálná az ő verzióját.
– Mondd meg neki, hogy minden rendben van velem – zárta le végül határozott hangon. – És… köszönöm a fuvart.
Beszálltam az autóba, és onnan figyeltem, ahogy eltűnik a lépcsőház ajtaja mögött. A bevásárlószatyor tetejéből kilátszott a piros csomagolású, drága kávé – úgy meredezett kifelé, akár egy diadalmas zászló.
A lelkiismeret íze
Otthon Márk a kanapén hevert, a televízió monoton zúgása mellett.
– Na, megjártátok? – kérdezte féloldalasan, a képernyőről le sem véve a tekintetét. – Anyu örült? Sikerült mindent beszerezni?
A konyhába mentem, töltöttem magamnak egy pohár vizet. Az ujjaim enyhén remegtek – az adrenalin lassan kiürült a szervezetemből.
– Igen – feleltem nyugodtan. – Megvettünk mindent. A kaviárt is, a prémium kávét is.
– Na látod. – Márk a másik oldalára fordult. – Mondtam, hogy kár apróságokon összekapni. Anyának jólesik, nekünk meg nem oszt, nem szoroz.
A sötét ablaküvegben megláttam a saját arcom tükörképét, és halvány mosoly futott át rajta.
– Igazad van, Márk – mondtam csendesen. – Nekünk tényleg nem került semmibe. Egyetlen forintunkba sem.
Aznap este Zsuzsanna telefonja néma maradt. Nem hívott, hogy felszökött a vérnyomása. Nem sóhajtozott, hogy a hétvégén feltétlenül menjünk át segíteni.
Én pedig két hónap óta először főztem magamnak egy csésze illatos ivan-teát, leültem az asztalhoz, és nyugodtan kortyolgattam. Meglepően könnyűnek éreztem magam. Az emlékezet valóban szelektív dolog – azt tartja meg, ami kényelmes. De néha kifejezetten jót tesz neki egy kis, célzott sokkterápia.
És tudják, mire gondoltam még? Arra, hogy az a bizonyos méregdrága kávé ma este talán nem esik majd olyan jól Zsuzsannának. Nem lesz élvezhetetlen – csak egy árnyalatnyival keserűbb a megszokottnál.
Pont annyira, amennyire a saját lelkiismeret tudja megkeseríteni az ember szájízét.