– Hogyhogy… otthon hagytad? – lehelte alig hallhatóan.
– Réka, ugye csak tréfálsz? – kérdezte hitetlenkedve.
Széttártam a karom.
– Ugyan, milyen vicc lenne ez, Zsuzsanna? Olyan sietve indultunk el. A mosópor akciós volt, emlékszik? Felkaptam a táskámat és rohantam. A bankkártya meg a kabátzsebben maradt. Pont, mint magának. Úgy látszik, családi sajátosság.
A mögöttünk várakozó férfi, aki eddig csak türelmetlenül toporgott az ásványvizes palackjával, most már nem is próbálta visszafogni magát.
– Hölgyeim, ez most komoly? Nekem nincs egész napom! Fizetnek, vagy engedjenek tovább!
A pénztárosnő sóhajtott egyet, majd megnyomott egy gombot.
– Diána, gyere kérlek, sztornózni kell! Az egész tételt!
Anyósom arca foltokban vörösödött ki. Nem szégyen volt ez, hanem düh – az a fajta sértett harag, amikor valakitől elveszik a játékát. Hirtelen felém fordult, és az ingujjamat markolta.
– Réka, csinálj már valamit! – sziszegte. – Hívd fel Márkot! Utaljon át pénzt azonnal! Mindenki minket néz! Ez borzalmas!
– A telefonom lemerült, Zsuzsanna – feleltem higgadtan, miközben láttam, hogy az üzletvezető a kulcsával már a kasszánk felé tart.
– Akkor kénytelenek leszünk itt hagyni a bevásárlást – tettem hozzá nyugodtan. – Kár érte. Az a kaviár igazán szép darab volt. Meg a kedvenc kávéja is…
Az adminisztrátor már nyúlt a kávésüvegért, hogy levegye a szalagról.
– Várjanak! – csattant fel Zsuzsanna hangja, élesre váltva. – Ne töröljék! Egy pillanat!
A keze villámgyorsan merült el abban a retikülben, amely egy perccel korábban még a teljes üresség szinonimája volt. Cipzár csusszant, majd még egy. Egy rejtett, tépőzáras zseb is felnyikordult.
A sorban állók lélegzete mintha egyszerre akadt volna el. Még az ásványvizes férfi is elhallgatott, figyelve a jelenetet.
Aztán előkerült egy vastag bankjegyköteg, gumival átfogva. Ötezresek, ezresek – legalább ötvenezer forint lehetett benne.
– Megvan! – sóhajtotta diadalittasan, anélkül hogy rám nézett volna. – Hála az égnek, a bélés mögé csúszott. Micsoda szerencse!
Remegő ujjakkal leszámolt ötezer-kétszáznegyven forintot, és átnyújtotta a pénztárosnak. Az üzletvezető szó nélkül ütötte be a végösszeget, de a tekintete olyan volt, hogy más ember a föld alá süllyedt volna tőle.
Zsuzsanna azonban keményebb fából faragták.
– Vedd a szatyrokat, Réka – vetette oda szárazon, miközben a visszajárót gondosan elrejtette a táskája mélyén. – Menjünk.
Hazafelé egyetlen szó sem hangzott el. Nem kapcsoltam be a rádiót; csak a kerekek monoton surrogása és a hátsó ülésen zörgő csomagok hangja töltötte be az autót.
Anyósom az ablak felé fordult, háttal nekem. Tartása merev volt, mint egy kifeszített deszka. Mélységesen sértve érezte magát. Ő, a tiszteletre méltó édesanya kénytelen volt a saját pénzéből kifizetni a saját bevásárlását – micsoda felháborító igazságtalanság.
A ház előtt kinyitottam a csomagtartót.
– Segítsek felvinni a liftig? – kérdeztem udvariasan.
– Megoldom egyedül.
Meglepő fürgeséggel ragadta ki a nehéz szatyrokat a kezemből.
– Menj csak haza a férjedhez. Mondd meg neki…
Elakadt. Rám pillantott, és láttam a szemében, ahogy lázasan dolgozik benne a gondolat: hogyan is tálalja majd ezt az egészet Márknak, hogy a történet mégis az ő javára billenjen.