A fedél ekkor kezdett igazán remegni.
A következő szombaton Zsuzsanna már kora reggel telefonált. A hangja friss volt és csilingelő, mintha legalábbis valami örömhírt hozna.
– Rékácskám, be tudnál ugrani? A boltban most akciós a mosópor, és képzeld, teljesen kifogytam abból is, meg a teasüteményből is alig maradt valami.
Ránéztem Márkra. Mélyen aludt, békésen, ahogy az ember csak a szabadnapján tud. Aztán a pénztárcámra pillantottam az előszobaszekrényen – benne a fizetési kártyámmal.
És akkor, ott, abban a csendes pillanatban döntöttem el: elég volt.
– Persze, Zsuzsanna – feleltem nyugodtan. – Fél óra, és ott vagyok.
Indulás előtt alaposan átnéztem a táskámat. Mindent kiszórtam belőle az asztalra. A bankkártyát, a készpénzt, még az aprót is otthon hagytam. Egyetlen plasztiklap maradt nálam: az, amelyiken pontosan háromszáz forint volt, „buszjegyre” félretéve.
A boltban az anyósom elemében volt.
– Nézd csak, kaviár leértékelve! Vegyünk kettőt, Márk imádja reggel pirítóson.
– Ez a sajt! Emlékszel, milyen finom volt?
– És kávé is kell, mindenképp! Az utolsó szemeket főztem le ma reggel.
Határozott mozdulatokkal pakolta a kosárba az árut. A piros kávéscsomag a tetején landolt, mintha koronát tett volna a halomra.
Én mögötte toltam a bevásárlókocsit, és furcsa, jeges nyugalom szétáradt bennem. Olyan volt, mint amikor az ember rájön: már nincs mit veszítenie.
A pénztárnál hosszú sor várakozott. Előttünk egy háromgyerekes anya próbálta csillapítani a csokoládéért rimánkodó kicsiket. Mögöttünk egy férfi toporgott ásványvizes zsugorral, idegesen az órájára sandítva.
A szalag megindult.
Pittypitty. Pittypitty.
Kaviár. Sajt. Felvágott. A bizonyos kávé. Az én szerény kefirem és egy darab zsemle szinte láthatatlanná vált a bőség közepén.
– Ötezer-kétszáznegyven forint lesz – mondta fáradt hangon a pénztáros. – Kérnek zacskót?
Elérkezett a megszokott jelenet.
Zsuzsanna rutinos mozdulattal kezdett kutatni a hatalmas táskájában. Pontosan tudtam, mi következik: néhány másodperc matatás, egy színpadias sóhaj, majd a kabátzsebek végigtapogatása.
– Jaj, teremtő ég!
A hangja élesen csengett.
– Réka! El sem hiszed… a pénztárcám a másik táskámban maradt! Hát mekkora szórakozott vagyok!
A mögöttünk álló férfi hangosan csettintett. A pénztáros rám emelte fáradt, türelmetlen tekintetét.
– Hölgyem, fizetnek? Kérem, érintse a kártyát, ne tartsuk fel a sort.
Az anyósom ajkán halvány, alig észrevehető mosoly bujkált. Biztos volt benne, hogy ismerem a szerepem. Most majd sóhajtok egyet, előveszem a telefonomat, és csendben megoldom.
Lassan kinyitottam a táskámat. Előhúztam a mobilomat, megforgattam a kezemben, mintha keresnék rajta valamit.
Aztán Zsuzsanna szemébe néztem, és tisztán, hogy mindenki hallja, megszólaltam:
– Jaj, Zsuzsanna… képzeld, én is otthon felejtettem a pénztárcámat. És a telefonom is lemerült.
A levegő megdermedt. Sűrű, nehéz csend telepedett ránk, mintha még a szomszéd kassza csipogása is elhallgatott volna.
A mosoly egyetlen pillanat alatt eltűnt az arcáról. Az arca megnyúlt, a tekintete pedig hirtelen tanácstalanná vált.