– Jaj, Rékácskám, kifizetnéd helyettem? A bankkártyámat, azt hiszem, az előszobai kisszekrényen hagytam!
Zsuzsanna olyan teátrálisan csapta össze a kezét, hogy a pénztáros egy pillanatra megdermedt a fagyasztott garnélás zacskóval a levegőben.
Mögöttünk türelmetlenül mocorgott a sor. Péntek este volt, mindenki haza akart már érni, mi pedig ott álltunk a kis jelenetünk közepén.
– Persze, Zsuzsanna – sóhajtottam, és rutinos mozdulattal nyúltam a telefonomért. – Előfordul az ilyesmi.
A terminál élesen pittyent, majd a blokk hosszú, fehér szalagként kezdett előkúszni a gépből. Négyezer-nyolcszáz forint.
Ebből az én részem mindössze egy doboz túró, egy liter tej és egy vekni kenyér volt. A többi „aprócska” tétel anyósom kosarából került elő: szeletelt, prémium füstölt kolbász – olyasmi, amit én legfeljebb karácsonykor engedek meg magamnak –, egy csomag lazac, és természetesen az az egykilós, aranyszínű csomagolású kávé. Az a fajta, amelynek az ára vetekszik egy repülőgép-szárnyéval.
A parkoló felé menet két nehéz szatyor húzta a karomat. Zsuzsanna közben könnyedén lépdelt mellettem a retiküljével, amely – mint öt perce megtudtuk – „teljesen üres”.
Behuppant az anyósülésre, és csilingelő hangon folytatta:
– Ne haragudj, Rékácskám. Olyan lyukas már a memóriám! Amint megérkezik a nyugdíjam, az utolsó fillérig rendezem. Tudod, hogy becsületes ember vagyok.
Nem válaszoltam. Szeretem a számokat, a precíz elszámolást, a rendet. És a fejemben vezetett mérleg most komoly hiányt mutatott.
A jól bejáratott forgatókönyv
Ez volt az ötödik alkalom két hónap alatt. A rendszer hibátlanul működött.
Elindulunk a hipermarketbe – „Réka, csak egy kis kenyeret meg kefirt vennék, egyedül nehéz cipelni.”
Aztán a szárazáru-részlegen a kosárba kerül a drága kávé. A húsos pultnál bélszín. Az édességeknél díszdobozos bonbonok.
Én hallgatok. Hiszen jó meny vagyok. Anyám gyerekkoromban belém nevelte: „A rossz béke is többet ér, mint a jó veszekedés.”
Otthon minden ment tovább a megszokott mederben. Kipakoltuk a szatyrokat, Zsuzsanna teát főzött, a bonbonból falatozott, és panaszkodott az időjárásra meg a mágneses viharokra. A tartozás kérdése pontosan abban a pillanatban tűnt el az emlékezetéből, amikor átlépte a küszöböt.
És én? Hogyan kérsz számon pénzt egy idős emberen? Kellemetlen. Szégyenletes. Mintha filléreskedő lennék.
– Márk, beszélnél vele? – kértem a férjemet este, miután Zsuzsanna taxival hazament.
A taxit egyébként szintén én fizettem.
– Ez már rendszeres – folytattam. – Ötezer, háromezer, most meg majdnem ötezer. Fizetjük a hitelt, a kocsit is javíttatni kell.
Márk fel sem nézett a laptopjából.
– Réka, miért csinálsz ebből ügyet? Az anyámról van szó. Elfelejtette a kártyát, előfordul. Nem fiatal már. Régen pitét sütött nekünk, vigyázott a gyerekekre, amikor kicsik voltak. Tényleg sajnálod tőle?
Legszívesebben azt kiáltottam volna: „Nem sajnálom! Csak megaláz, hogy hülyének néznek.”
De lenyeltem. Elővettem a jegyzetfüzetemet, és felírtam: „Októberi egyenleg: mínusz 12 500 forint – feledékenység címén.”
Ennyibe került a türelmem.
A fedél még csak most kezdett forrni.