– A húsról szedd le a bőrt! A leves ne ússzon a zsírban! Hányszor mondjam még?! – csattant fel Emese, mintha Réka nem egy felnőtt nő, hanem ügyetlen kislány volna.
Réka ekkorra már szinte gyűlölettel gondolt az anyósára. A folyamatos kioktatás, az örökös megjegyzések és a szőrszálhasogató ellenőrzések lassan felemésztették. Néha eszébe jutott, milyen volt Emese régen – kedvesebb, visszafogottabb. Most pedig úgy viselkedett, mintha kizárólag neki lenne joga tudni, mi a helyes.
Amikor egy újabb alkalommal Emese nekilátott magyarázni, hogyan kell „rendesen” hajdinakását főzni, Rékánál elszakadt a cérna.
– Egyszerűen elegem van! – tört ki belőle. – Hagyjon már békén!
– Nem foglak – vágta rá azonnal az anyósa. – És ne is számíts rá. Te kevésbé érdekes vagy számomra. Engem csak az foglalkoztat, hogyan él az unokám. Úgyhogy igenis figyelni foglak! Egyébként csodás az idő. Elvigyem egy sétára Dórát?
– Nem – felelte Réka habozás nélkül. – Majd én leviszem.
– Ahogy gondolod – mondta Emese különös, baljós hangsúllyal. – Én csak segíteni akartam. Hátha dolgod lenne a boltban…
– Megoldom – zárta rövidre Réka a beszélgetést, és határozott mozdulattal bontotta a vonalat.
Egy óra múlva felöltöztette a kislányát, betakarta, és a babakocsival elindult a közeli park felé. Az utcán haladva eszébe jutott, hogy már napok óta el akar menni a patikába hidrogén-peroxidért. Benézett az üvegajtón: üres volt a gyógyszertár, senki sem állt sorban. A babakocsit egészen a lépcsőig tolta, rögzítette a féket, majd besietett.
Az egész vásárlás alig tartott egy percig.
Amikor kilépett, földbe gyökerezett a lába. A babakocsi – benne az alvó Dórával – eltűnt a bejárat elől.
Egy pillanattal később sikoltása végigvisszhangzott az utcán. A gyógyszertárból és a környező üzletekből azonnal kirohantak az emberek. Több autó is megállt, a járókelők kérdezgetni kezdték, mi történt.
Mindenki a babakocsit kereste.
Réka hisztérikusan zokogott, alig lehetett szót érteni belőle. Valaki végül kiderítette Márk telefonszámát, és értesítette, hogy a gyerek eltűnt a babakocsival együtt.
Márk fél órán belül a helyszínre ért. Egyetlen pillantással felmérte a káoszt. Megragadta a bénultan álló, könnyeitől fuldokló feleségét, és megrázta.
– Hagyd abba a sírást! – mondta keményen. – Irány a rendőrség!
– Itt van valahol… – ismételgette Réka elcsukló hangon. – Biztos a közelben… még keresnünk kell…
Márk néhány fiatal férfival együtt berohant a környező udvarokba, kapualjakba. Percekkel később mindannyian üres kézzel tértek vissza.
– Hívják a rendőrséget! – szólt valaki határozottan.
Márk elővette a telefonját, hogy tárcsázzon. Abban a pillanatban azonban a készülék megcsörrent. Emese neve villogott a kijelzőn.
Egy másodpercig habozott, majd mégis felvette. Úgy döntött, egyelőre nem mond semmit az anyjának.
– Fiam, merre jársz? – szólt bele Emese vidám, szinte csilingelő hangon.
A hanghordozás olyan derűs volt, hogy Márk szíve fájdalmasan összeszorult.