– Hogy… felejtetted otthon? – lehelte Renáta alig hallhatóan.
– Eszterkém, ugye csak tréfálsz?
– Ugyan, dehogy tréfálok – tártam szét a karomat ártatlanul. – Olyan kapkodás volt. Az akciós mosópor miatt siettünk, emlékszik? Felkaptam a táskámat, és már rohantam is. A bankkártya meg a kabátzsebben maradt. Pont, mint magánál. Úgy látszik, családi vonás.
A mögöttünk álló, ásványvizes palackot szorongató férfi eddigi türelmetlen toporgása most már nyílt morgásba váltott.
– Hölgyeim, ez most komoly? Nekem nincs egész napom! Fizetnek, vagy engednek tovább!
A pénztárosnő sóhajtva megnyomott egy gombot.
– Nóra, törlés lesz! Itt az egész vásárlás megy vissza!
Renáta kapkodni kezdett. Az arca foltokban vörösödött ki – nem a zavar, inkább a düh festette ilyenre. Az a fajta harag volt ez, amikor valakit megfosztanak attól az örömtől, hogy fölényben érezhesse magát.
– Eszter, csinálj már valamit! – sziszegte, és belemarkolt a kabátom ujjába. – Hívd fel Márkot! Utaljon át pénzt! Mindenki minket néz! Micsoda szégyen!
– Mondtam, hogy lemerült a telefonom, Renáta – feleltem higgadtan, miközben láttam, hogy az üzletvezető a kulccsal a kezében közeledik a kasszánkhoz. – Akkor kénytelenek leszünk itt hagyni mindent. Kár érte… az a kaviár kifejezetten szép darab volt. És a kedvenc kávéja is itt maradna.
Az üzletvezető már nyúlt is a kávésdoboz felé, hogy levegye a szalagról.
– Álljon meg! – Renáta hangja éles sikolyba csapott. – Ne töröljenek még! Egy pillanat!
A varázslatos táska
A keze abba a retikülbe merült, amelyben egy perccel korábban állítólag csak kongó üresség volt. Felhúzta az egyik cipzárt. Aztán egy másikat. Végül egy rejtett, tépőzáras zseb is felnyílt.
A sorban mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt. Még az ásványvizes férfi is elnémult, mintha valami mutatvány csúcspontját várná.
A táska mélyéről előkerült egy vaskos, gumival átfogott köteg bankjegy. Ötezresek, ezresek – ránézésre legalább ötvenezer forint lapult benne.
– Megvan! – sóhajtott fel Renáta, kerülve a pillantásomat. – A bélés alá csúszott. Micsoda szerencse!
Reszkető ujjal leszámolt ötezer-kétszáznegyven forintot, és átnyújtotta a pénztárosnak. Az üzletvezető szó nélkül ütötte be az összeget, de a tekintete beszédes volt; más ember talán elsüllyedt volna szégyenében. Renáta azonban keményebb fából faragtatott.
– Vedd a szatyrokat, Eszter – vetette oda szárazon, miközben a visszajárót gondosan eltüntette a táska legmélyén. – Induljunk.
Hazafelé
Az autóban síri csend ült közöttünk. Nem kapcsoltam be a rádiót. Csak a gumik surrogása és a hátsó ülésen zörgő csomagok hangja törte meg a némaságot.
Renáta az ablak felé fordult. A tartása merev volt, mintha karót nyelt volna. Mélyen sértve érezte magát. Ő, a sokat látott, tiszteletre méltó édesanya kénytelen volt a saját pénzéből kifizetni a saját bevásárlását. Micsoda felháborító igazságtalanság.
A ház előtt kinyitottam a csomagtartót.
– Segítsek felvinni a liftig? – kérdeztem udvariasan.
– Megoldom.
Meglepő fürgeséggel ragadta ki a nehéz szatyrokat a kezemből.
– Menj csak haza a férjedhez. Mondd meg neki…
Elakadt. Rám nézett, és láttam, ahogy a gondolatok sebesen cikáznak a fejében. Már azt mérlegelte, hogyan tálalja majd ezt az egészet Márknak, hogyan fordíthatná úgy a történetet, hogy ő kerüljön ki belőle áldozatként, ne pedig nevetség tárgyaként.