A forráspont
A következő szombaton Renáta már kora reggel telefonált. A hangja csilingelő volt, energikus, mintha ünnepre készülne.
– Eszterkém, beugranál? A boltban most akciós a mosópor, és itthon a sütihez sincs semmi.
Rápillantottam Márkra – békésen aludt, végre egy szabadnapon. Aztán a pénztárcámra néztem, benne a fizetési kártyával.
És akkor, ott, csendben eldőlt bennem valami. Elég volt.
– Persze, Renáta – feleltem nyugodtan. – Fél óra múlva ott vagyok.
Alaposan készülődtem. A táskámból mindent kipakoltam, ami felesleges volt. Otthon hagytam a hitelkártyát, a készpénzt, még az aprót is. Egyetlen plasztiklap maradt nálam – az, amelyiken pontosan háromszáz forint volt, „utazásra” félretéve.
Az áruházban az anyósom elemében volt.
– Nézd csak, kaviár leárazva! Vegyünk kettőt, Márk imádja reggel a szendvicsre.
– És ez a sajt! Emlékszel, milyen finom volt?
– Kávé is kell, feltétlenül, épp elfogyott!
Magabiztos mozdulatokkal pakolta tele a bevásárlókocsit. A piros kávéscsomag a tetején landolt, mintha koronát tett volna az egészre.
Én mögötte toltam a kocsit, és különös nyugalom szállt meg. Olyan fajta csend ez, amikor az ember már nem retteg a következményektől.
A pénztárnál hosszú sor kígyózott. Előttünk egy anyuka három gyerekkel, akik csokoládéért könyörögtek. Mögöttünk egy férfi ásványvíz-zsugorral, türelmetlenül az óráját figyelve.
A szalag elindult.
Pittypitty. Pittypitty.
Kaviár. Sajt. Felvágott. A bizonyos kávé. Az én szerény kefirem és zsemlém szinte elveszett a bőségben.
– Ötezer-kétszáznegyven forint lesz – mondta a pénztárosnő fáradt hangon. – Kér zacskót?
Elérkezett a pillanat.
Renáta rutinos mozdulattal nyúlt a hatalmas táskájába. Pontosan tudtam, mi következik: pár másodperc kotorászás, egy drámai sóhaj, majd a kabátzsebek tapogatása.
– Jaj, teremtő ég!
A hangja élesen csengett.
– Eszter! El sem hiszed! A pénztárcám a másik táskámban maradt! Hát mekkora szétszórt vagyok!
A mögöttünk álló férfi hangosan csettintett. A pénztáros rám emelte nehéz tekintetét.
– Hölgyem, fizetnének? Kérem a kártyát, ne tartsuk fel a sort.
Renáta rám nézett. A szája sarkában ott bujkált az a halvány, magabiztos mosoly. Biztos volt benne, hogy ismerem a szabályokat. Hogy most sóhajtok egyet, előveszem a telefonom, és csendben megoldom.
Lassan kihúztam a cipzárt a táskámon. Elővettem a telefonomat. Megforgattam a kezemben.
Aztán egyenesen Renáta szemébe néztem, és olyan hangerővel, hogy a körülöttünk állók is tisztán hallják, megszólaltam:
– Jaj, Renáta… képzeld, én is otthon felejtettem a pénztárcámat. A telefonom pedig teljesen lemerült.
A zaj egyetlen pillanat alatt elhalt. Sűrű, tapintható csend telepedett ránk; még a szomszéd kassza csipogása is távolinak tűnt.
Az anyósom mosolya abban a másodpercben eltűnt. Az arca megnyúlt, mintha hirtelen nem értené, hogyan fordulhatott meg a játék állása.