– Jaj, Eszterkém, kifizetnéd helyettem? A bankkártyámat azt hiszem, az előszobai komódon hagytam!
Renáta olyan teátrálisan csapta össze a kezét, hogy a pénztárosnő egy pillanatra megdermedt, a kezében tartott fagyasztott garnélás zacskóval együtt.
Mögöttünk türelmetlenül zizegett a sor. Péntek este volt, mindenki haza akart már jutni, mi pedig ott álltunk ebben a kínos jelenetben.
– Persze, Renáta – nyúltam automatikusan a telefonomért, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
A terminál csippant, majd a blokk hosszú, fehér szalagként kúszott elő. 4800 forint.
Ebből az én részem egy doboz túró, egy liter tej és egy vekni kenyér volt. A többi mind az „anyós csomagja”: szeletelt, füstölt kolbász – olyasmi, amit én csak karácsonykor engedek meg magamnak –, egy darab lazac, és természetesen az a bizonyos aranyszínű, kilós kiszerelésű kávé, amelynek az ára vetekszik egy repülőgép-szárnyéval.
A parkoló felé menet két, súlyos szatyrot cipeltem, amelyek húzták a karomat. Renáta a ridiküljét vitte, amely – mint öt perce kiderült – „teljesen üres”.
Beült az anyósülésre, és csacsogni kezdett:
– Ne haragudj, Eszterkém. Teljesen lyukas már a memóriám. Amint megjön a nyugdíj, az utolsó fillérig visszaadom. Ismersz, becsületes ember vagyok.
Nem feleltem. Szeretem a pontos elszámolást, a tiszta számokat. És a belső mérlegem egyre nagyobb hiányt mutatott.
A hibátlanul működő rendszer
Két hónap alatt ez volt az ötödik alkalom. A forgatókönyv mindig ugyanaz.
„Csak egy kenyér meg egy kefir, Eszterkém, nehéz nekem cipelni” – ezzel indul a történet.
Aztán a szárazáru-részlegen már landol a kocsiban a drága kávé. A húsospultnál bélszín kerül rá. Az édességeknél díszdobozos bonbonok.
Én hallgatok. Jó meny vagyok. Anyám gyerekkoromban mindig azt mondta: inkább béke, mint veszekedés.
Otthon minden ment tovább a megszokott mederben. Kipakoltuk a szatyrokat, Renáta teát főzött, bontotta a bonbont, és panaszkodott az időjárásra meg a frontokra. A tartozás kérdése pontosan abban a pillanatban párolgott el, amikor átlépte a küszöböt.
És én? Hogyan szóljak egy idős embernek pénzről? Kényelmetlen. Szégyenletes. Mintha garasoskodnék.
– Márk, beszélned kellene vele – mondtam este a férjemnek, miután Renáta taxival hazament.
A taxit is én fizettem.
– Ez már rendszer – folytattam. – Ötezer, háromezer, most megint majdnem ötezer. Lakáshitelünk van, az autót is javítani kellene.
Márk fel sem nézett a laptopjáról.
– Eszter, miért fújod fel? Az anyámról van szó. Elfelejtette a kártyát, előfordul. Idős már. Sütött ránk eleget, vigyázott a gyerekekre, amikor kicsik voltak. Most sajnálod tőle?
Legszívesebben azt kiáltottam volna: nem a pénz fáj, hanem hogy ostobának néznek.
De lenyeltem. Elővettem a jegyzetfüzetemet, és felírtam: „Októberi egyenleg: –12 500 Ft a feledékenység miatt.”
Ennyibe került eddig a türelmem.
A fedél