— Nincs hová mennem! Épp válófélben vagyok!
— A válás nem jogosít fel arra, hogy tiszteletlenül viselkedj azokkal, akik befogadtak — felelte Márk higgadtan.
Szép, kimért mondat volt. Szinte hidegen csengett.
Réka zokogása egyre hangosabb lett, már-már hisztérikus.
— Nem szándékosan csináltam! Kiborultam, depressziós vagyok!
— Attól még lehet normálisan viselkedni — mondtam nyugodtan. — És bocsánatot kérni sem lehetetlen, ha hibázol.
— Bocsánatot kérek! — fordult felém kétségbeesetten. — Ne haragudj, Eszter! Tényleg sajnálom, nem fordul elő többet!
Eszter. Érdekes. Három hónapig csak „a feleséged” voltam, most meg hirtelen Eszter.
— Réka, ezen már túl vagyunk — zárta rövidre Márk. — A döntés megszületett.
— De hát a testvéred vagyok! — sikította.
— Egy testvér nem alázza meg a másik házastársát.
— Ugyan már, mit dramatizáltok ennyire? Mondtam pár rossz szót, na és?
Ennyi kellett. Látszott, hogy az előbbi bocsánatkérés csak menekülési kísérlet volt.
— „Pár rossz szó?” — ismételte Márk. — Fogalmad van róla, miket műveltél?
— Semmi különöset!
— Akkor valóban nem lesz nehéz külön élned.
A könnyek nem hozták meg a kívánt hatást, ezért a kétségbeesés dühbe csapott át.
— És mégis hová menjek? Anyánál alig férünk el!
— Keress albérletet.
— Miből fizessem? Egy fillérem sincs!
— Érdekes — jegyeztem meg halkan. — Amikor eljársz „kibeszélni a gondjaidat”, akkor mindig akad rá pénz.
— Miféle eljárás?! A barátnőmhöz mentem, hogy megbeszéljük a problémáimat!
— Az én autómmal. Az én kabátomban.
— És? Most sajnálod tőlem?
Igen. Pont ez volt a lényeg. Az a természetesnek vett jog, amivel mindent kisajátított.
Márk felállt.
— Pakolj össze. Reggel anyához viszlek.
— Nem megyek!
— Akkor lakást nézni mész.
— Nem!
— De igen — mondta csendesen, de kérlelhetetlenül. — Ha nem önszántadból, akkor majd én kísérlek el. Csomagokkal együtt.
Réka felváltva nézett rá és rám.
— Te beszélted rá — köpött felém. — Ellene hangoltad!
— Az igazat mondtam el.
— Hazudtál!
— Réka — lépett közelebb Márk. — Eszter azt állította, hogy beleolvastál a telefonjába. Igaz ez?
Csend.
— Válaszolj.
— Csak egyszer… belenéztem…
— Hányszor?
— Nem emlékszem.
— Akkor többször. — Bólintott. — Azt is mondta, hogy hordtad a fehérneműjét. Ez is igaz?
— Ugyan már, mi van abban?
— Igen vagy nem?
— Igen — suttogta.
— És a szomszédnak azt mesélted, hogy megigéztelek?
Újabb hallgatás.
— Mondtad?
— Mondtam…
— Rendben. — Márk visszalépett. — Reggel nyolckor indulunk.
Réka kétségbeesetten kapaszkodott a karjába.
— Adj még egy esélyt! Megváltozom!
— Három hónapig vártam erre. Elég volt.
— De egyedül vagyok!
— Ez most a te felelősséged.
Sírt, könyörgött.
— Nincs rajtatok kívül senkim!
— Ha ezt korábban is észben tartod — mondtam csendesen —, talán másképp alakul.
Úgy nézett rám, mintha megütne.
— Te… — sziszegte gyűlölettel.
Márk egy pillanat alatt talpra ugrott.
— Elég! — Megfogta a vállát és az ajtó felé fordította. — Kifelé. Most.
— Nem úgy gondoltam…
— Azonnal!
Hátrált az ajtóig.
— A dolgaim…
— Holnap értük jössz. Most menj.
— De hol alszom?
— Nem az én gondom — felelte Márk, és kitárta az ajtót. — Miután így beszéltél a feleségemmel, ne várj tőlem testvéri védelmet.
Réka még egyszer visszanézett rám, tekintetében maró gyűlölet égett, aztán kilépett.
Az ajtó bezárult. Márk kétszer is ráfordította a kulcsot.
— Vége — mondta halkan.
A folyosóról még hallottuk a sírást és a dühös morgást, majd minden elcsendesedett.
— Mi lesz a cuccaival? — kérdeztem.
— Összeszedjük, és elvisszük anyához.
— És ha visszajön éjjel?
— Nincs kulcsa. — Magához húzott. — Sajnálom, hogy eddig nem láttam tisztán.
— A lényeg, hogy most már igen.
A konyhába mentünk. Az asztalon három bögre állt; reflexből az övét is kikészítettem. Szótlanul visszatettem a szekrénybe.
— Az autót is visszavesszük — jegyezte meg. — És zárat cserélünk.
— Tényleg szükséges?
— Nem kockáztatok. Ki tudja, nincs-e másolt kulcsa.
Igaza volt.
— Mi lesz most?
— Élünk tovább. Ketten.
— Ha anyádnak mást mesél?
— Elmondom a valóságot.
Kérdés volt bennem: vajon kinek hisz majd?
— És ha neki ad igazat?
— Akkor fogadja be végleg — sóhajtott. — Én elfáradtam.
Sokáig ültünk némán. Az utca elcsendesedett, az ablakon túl aludt a város.
— Eszter… — szólalt meg végül. — Meg tudsz bocsátani?
— Miért?
— Hogy nem vettem észre időben. Három hónapig vak voltam.
Ránéztem. Fáradt volt, de elszánt.
— Meg — feleltem. — Ha ezután másképp lesz.
— Ígérem.
Majd kiderül.
Reggel hatkor már öltözött, pedig csak kilencre kellett mennie dolgozni.
— Összepakolunk neki — mondta.
Csakhogy Réka nem volt otthon. A kanapé rendben bevetve, a párnák eligazítva.
— Talált máshol szállást — állapítottam meg.
— Akkor legalább van hová mennie.
Két nagy zsákba gyűjtöttük a ruháit és apróságait. Márk lecipelte, az autó gond nélkül indult.
— A meghibásodás is mese volt — jegyezte meg keserűen. — Csak azt akarta, hogy rohanjunk érte.
Nem lepett meg.
Egy óra múlva visszaért.
— Mit szólt anyukád? — kérdeztem.
— Először kételkedett. Aztán Réka magyarázkodás közben elszólta magát a telefonról meg a többi dologról.
— És?
— Azt mondta, a válás óta teljesen elkanászodott. Szerinte jogos volt a döntésünk.
Ez váratlanul jól esett.
— És Réka?
— Sírva azt hajtogatta, hogy elárultam egy idegen nő miatt.
— Idegen? — húztam fel a szemöldököm.
— Anyám megkérdezte tőle: ha a feleségem idegen, akkor miért nem ment vissza a férjéhez? Ha meg nem ment, akkor talán mégsem idegen.
Elmosolyodtam. Bölcs asszony.
— Most mi lesz?
— Anyánál marad, amíg nem talál albérletet. De világos feltételekkel: nincs hiszti, nincs követelőzés.
Reggelizni ültünk. Hónapok óta először csak ketten. Senki nem kritizálta, mit eszem, senki nem oktatott ki a koffein károsságáról.
— Jó így — mondtam.
— Igen. Hiányzott a nyugalom.
Délelőtt elmentem a virágboltba. Három lila-fehér szélű fokföldi ibolyát vettem. Az ablakpárkányra tettem őket.
Most már nőhetnek.
Réka nem jött többé. Időnként felhívta Márkot, sírt, bocsánatot kért. Ő meghallgatta, röviden válaszolt, és letette.
Egy hónappal később munkát talált, kivett egy szobát egy régi bérházban. Márk segített az első havi kaucióval.
Rá egy újabb hónapra férjhez ment egy férfihoz, akit alig három hete ismert.
— Sietős — jegyeztem meg.
— Eléggé — bólintott. — Talán nem bírta egyedül.
Vagy a társbérletet.
Az esküvő szerény volt. Meghívót nem kaptunk.
— Még mindig neheztel — mondta Márk.
Vállat vontam. A ház csendes volt, a dolgaim a helyükön, és senki nem forgatta át a telefonomat.
Márciusban az ibolyák virágba borultak. Élénkek, egészségesek.
Réka új férje pedig — ahogy később hallottuk — korántsem volt egyszerű eset.
De az már egy másik történet.