A telefon ismét felvisított az asztalon.
— Felveszem — mondta Márk, és már a füléhez is emelte.
— Vedd csak fel.
— Halló… Réka? Igen, hallom, hogy fázol… Mi az, hogy fázol? És az a kabát rajtad kinek a tulajdona?… Eszteré? Engedélyt kértél tőle?… Nem?
Rám nézett. Csendben bólintottam.
— Réka, figyelj rám nagyon pontosan — folytatta lassan, tagoltan. — Most azonnal hívsz egy taxit, és hazajössz. Az autót ott hagyod, ahol van, majd holnap intézzük… Miféle taxi-pénz? Három hónapja semmire nem költesz!
Elhallgatott, hallgatta a vonal túlsó végén érkező áradatot.
A következő pillanatban felcsattant:
— NE KIABÁLJ VELEM! Nem anyánál vagy! Ez az én lakásom, itt a feleségem él, te pedig vendég vagy!
Ó. Úgy tűnik, Márk végre magához tért.
— Igen, vendég! És vendégként is viselkedhetnél! — járkált fel-alá a konyhában, egyik kezében a telefon, a másikkal hadonászva. — Milyen alapon nevezed a feleségemet csórónak? Három hónapja ő tart el!
Réka éles hangja még innen is átszűrődött.
— A válásod nem Eszter hibája! Az sem az ő bűne, hogy a férjed lelépett! Mégis úgy bánsz vele, mintha mindenről ő tehetne!
Azt hittem, sosem jutunk el idáig.
— Vagy bocsánatot kérsz Esztertől, és normálisan viselkedsz, vagy keresel magadnak másik helyet. Ennyi. Dönts.
Letette a telefont, majd leült velem szemben.
— A francba… — morogta halkan. — Azt hittem, csak kiborult a válás miatt.
— Kibukott, igen — feleltem. — De attól még nem viselkedhet így.
— Nem.
Csend telepedett ránk.
— Eszter… — szólalt meg kis idő múlva. — Miért nem mondtad el eddig ilyen részletesen? Mindent, sorban?
Keserűen felnevettem.
— Elmondtam. Csak te mindig azzal jöttél, hogy próbáljam megérteni, nehéz időszakon megy keresztül, család vagyunk, össze kell tartani…
— Mondtam. — Bólintott. — Hülye voltam.
Az ablakon túl elhajtott egy autó, dudált valakire. Ugyanolyan este volt, mint bármelyik másik.
— Most mi lesz? — kérdezte.
— A húgod. Neked kell meghúzni a határt.
— És te mit szeretnél?
Sokáig gondolkodtam, mielőtt válaszoltam.
— Azt, hogy ez a lakás újra az otthonom legyen. Hogy reggel nyugodtan ihassam a kávémat anélkül, hogy kioktatnának az egészséges életmódról. Hogy ott találjam a dolgaimat, ahol hagytam őket. És amikor hazaérek, ne szemrehányások fogadjanak.
— Értem.
A telefon már jó ideje néma volt.
— Emlékszel, amikor ideköltöztünk? — kérdezte hirtelen. — A polgári esküvő után.
Hogyne emlékeztem volna. Üres lakás, egy hűtő és egy kanapé. A földön ülve ettük a dobozos tésztát, és arról álmodoztunk, hova kerül majd a könyvespolc.
— Akkor minden olyan egyszerű volt — tette hozzá.
— Mert csak ketten voltunk.
Bólintott.
— Holnap leülök Rékával, és komolyan beszélek vele.
— Mit mondasz neki?
— Hogy vendégség és együttélés nem ugyanaz. És aki tiszteletlen a házigazdáival, az előbb-utóbb elveszíti a vendégjogát.
Felmerült bennem a kérdés:
— És ha sírni kezd, és azt mondja, nincs hova mennie?
Márk elhallgatott pár másodpercre.
— Akkor keres albérletet. Vagy visszamegy anyához.
— Ott csak egy szoba-konyhás lakás van.
— Réka felnőtt nő. Megoldja. Ha kell, segítek neki anyagilag, de itt nem marad.
Figyeltem az arcát. Vajon komolyan gondolja? Vagy reggelre minden elsimul, ha a húga elég meggyőzően zokog?
— És ha holnap megbánóan idejön, bocsánatot kér, és te megenyhülsz? — kérdeztem óvatosan.
— Nem fogok.
— Biztos?
— Igen. — A szemembe nézett. — Nem hiszel nekem?
— Nehéz.
— Miért?
— Mert három hónapja mindig őt választottad. Engem tettél félre.
Mély sóhaj.
— Azt hittem, a férfinak kötelessége a vér szerinti családját védeni…
— Én is a családod vagyok.
— Te vagy az első.
Megint csend.
Az ablakhoz lépett.
— Holnap elmegyek az autóért. Megnézem, mi baja.
— Ha nem indul?
— Hívatok autómentőt.
— A saját költségeden?
— Igen.
Újra megszólalt a telefon.
— Halló… Igen, Réka… Hogyhogy nincs pénzed taxira?… A bankkártyád hol van?… Otthon maradt?
Tenyerével letakarta a mikrofont.
— Azt állítja, otthon hagyta a kártyáját.
— Nem igaz — feleltem. — Láttam, amikor elrakta a táskájába.
Bólintott, majd visszaszólt:
— Réka, ez nem stimmel. A kártya nálad van. Nézd át rendesen a táskád, a zsebeidet…
Rövid csönd.
— Megvan? Remek. Hívj taxit, és gyere. Beszélnünk kell.
Letette.
— Tényleg nála volt.
— Persze.
Nyilván azt remélte, hogy majd rohanunk érte, mint mindig.
— Mikorra ér ide? — kérdeztem.
— Fél óra körül.
— Addig lezuhanyozom.
— Menj nyugodtan.
Az ajtóból még visszafordultam.
— És ha nem hajlandó elköltözni?
— Akkor mi elmegyünk pár napra a szüleidhez a nyaralóba. Hadd gondolkodjon el rajta, mit jelent egyedül maradni.
Elmosolyodtam. Talán tényleg változik valami.
A fürdőszobában megnyitottam a csapot. Forró víz zúdult rám — a bojlernek volt ideje felmelegedni, tehát Réka valóban elment.
A víz alatt állva azon tűnődtem, miért tűrtem három hónapig. A békesség kedvéért? Hogy ne legyen vita a férjemmel? A hallgatás azonban csak teret adott neki.
Lehet, hogy ha az első héten határozottabban lépek, idáig sem jutunk.
Vagy talán akkor sem értette volna. A férfiaknak konkrétum kell. Az, hogy „rosszul bánik velem”, kevés. De ha azt mondom: „olvassa az üzeneteimet” vagy „felveszi a fehérneműmet”, az már tény.
Kár, hogy ehhez ekkora botrány kellett.
Mire visszamentem a konyhába, Márk a mosogató fölött állt.
— Jelentkezett? — kérdeztem.
— Nem. Úton van.
Rendet tettünk, aztán bekapcsoltuk a tévét, de egyikünk sem figyelt igazán.
Tíz óra körül csapódott a lépcsőház ajtaja, majd a miénk is.
— Megjöttünk! — kiáltotta Réka az előszobából.
Megjöttünk? Vajon ki az a „mi”?
Belépett a konyhába. Az én kabátom volt rajta. Az arca már nem volt olyan magabiztos, mint reggel.
— Sziasztok — mondta óvatosan.
— Szia. Ülj le — felelte Márk. — Beszéljünk.
Réka a szék szélére telepedett.
— Miről?
— Ma csórónak nevezted a feleségemet.
— Nem komolyan mondtam! Csak idegességből!
— Indulatból. — Márk hangja higgadt volt, de jéghideg. — Ahogy az autót is „indulatból” vitted el?
— Azt hittem, nem gond…
— Eszter azért adta oda a kulcsot, mert kierőszakoltad. Megkérdezted, hogy viheted-e?
— Hát… család vagyunk…
— A kocsi Eszter nevén van. Jogilag az övé. Ha nemet mond, az nemet jelent.
— Nem tudtam…
— Most már tudod. És azt is, hogy három hónapja tiszteletlenül viselkedsz.
Réka felkapta a fejét.
— Tessék?!
— Mit nevezel annak, amikor más üzeneteit olvasod? — kérdezte Márk. — Vagy a fehérneműjét hordod?
— Csak egyszer vettem fel…
— Egyszer? És a sminkje? És amikor mások előtt aláztad?
Rám villant a tekintete.
— Beköpött, mi?
— Nem — feleltem nyugodtan. — Egyszerűen elmondtam az igazat.
— Milyen igazat? Semmi ilyet nem csináltam!
— A szomszédnak azt mondtad, hogy megbabonáztam a bátyádat — szólt közbe Márk.
Réka megdermedt.
— Az csak vicc volt…
— Ez neked vicc? — csattant fel. — Pletykákat terjesztesz róla, aztán legyintesz?
Réka sírni kezdett.
— Nem akartam…
— Véletlen volt az is, hogy kidobtad a fogkefémet? — kérdeztem. — Vagy hogy a virágaimat a kukába tetted? A ruhámat összekented?
— Kimostam!
— Miután szóltam.
— Most komolyan rongyok miatt csináltok jelenetet? — csattant fel hirtelen.
Márk lassan visszaült.
— Réka, el fogsz költözni.
— Micsoda?!
— Holnaptól lakást keresel. Egy hét múlva nem laksz itt.
— Márk! Az utcára teszed a saját testvéredet?
— Nem az utcára. A saját életébe.
— De nincs hova mennem — mondta remegő hangon.