— Nem tudta… — próbálkozott még.
— Mit nem tudott? Hogy az autó az enyém?
— Hát… igen.
— Most már tudja.
Te is tudod. És ami a legfontosabb: én is pontosan tudom.
Ebben a pillanatban ismét megszólalt a telefon.
— Halló — vette fel Márk, és bekapcsolta a kihangosítót. — Igen, Réka, mondjad…
Hosszasan hallgatott. Ahogy figyelt, az arca egyre komorabb lett, az állkapcsa megfeszült.
— Mit jelent az, hogy „nem indul”? — kérdezte végül élesen. — Hogyhogy nem indul?
Leültem mellé, és a hanghordozásából így is ki lehetett venni, hogy Réka hisztérikusan magyaráz valamit a lerobbant kocsiról, és természetesen arról is, hogy ez az egész az én hibám.
— Réka, nyugodj meg! — szólt bele határozottabban, majd a mikrofont letakarva hozzám fordult. — Azt mondja, az autó leállt az út közepén. — Aztán újra a telefonba: — Pontosan hol vagy?… A körúton? A plázánál?… Rendben, odamegyünk.
Letette, és bűnbánó tekintettel nézett rám.
— El kell hozni. És valahogy a kocsit is haza kéne juttatni.
— Menj — feleltem higgadtan. — Tömegközlekedéssel.
— Busszal? Nem hagyhatjuk ott az autót!
— Hívd ki a trélerest.
— Az pénzbe kerül!
Igen, természetesen kerül. Csakhogy ez már nem az én gondom.
— Akkor ülj taxiba, menj oda, és bízd szerelőre.
Márk idegesen járkált fel-alá a konyhában, beletúrt a hajába.
— Figyelj, gyere inkább velem. Elmegyünk együtt taxival, aztán majd kitaláljuk.
— Nem szeretnék menni.
— Miért nem? Majd bocsánatot kér…
— Márk — vágtam közbe nyugodtan. — A húgod egy órával ezelőtt lecsövezett. Úgy, hogy közben az én autómat vitte el, az én kabátomat vette fel, és az én pénzemen akart szórakozni.
Megdermedt.
— Hogyhogy lecsövezett?
— Szó szerint idézem: „Vedd le rólam a mocskos kezed, te csóró.” Ezt mondta.
— Ugyan már… biztos nem komolyan…
— Nézd csak. — Kinyitottam a hűtőt. — A túrót én vettem. A tejet is. A felvágottat szintén. A saját fizetésemből. És ezért nevezett csórónak.
És ez még csak a jéghegy csúcsa.
— Lehet, hogy csak kiborult. Most nehéz időszakon megy át…
— Három hónapja tart ez a „nehéz időszak” — csuktam be a hűtőt. — Három hónapja lakik nálunk ingyen. A mi ételünket eszi, a mi kanapénkon alszik, a mi fürdőszobánkat használja. És minden nap elmagyarázza, hogy én mit csinálok rosszul.
— De hát a családod…
— A család? — kérdeztem halkan. — És én micsoda vagyok?
Nem tudott rögtön válaszolni.
Újra csengett a telefon.
— Ne vedd fel — kértem.
— Hogyne venném? Egyedül van!
— Hívjon taxit.
— Nincs nála pénz!
Persze, hogy nincs. Soha nincs. Véleménye viszont mindig akad az életemről.
Márk ismét felvette.
— Igen… mondjad… Mi az, hogy nem jövünk?…
Rám nézett. Megráztam a fejem.
— Réka, hívj taxit… Pénz? A pénztárcád nálad van… Elhagytad?
Milyen kényelmes dolog „otthon felejteni” a pénztárcát, amikor más pénzét tervezi költeni az ember.
— Rendben — sóhajtott végül. — Odamegyek egyedül. A feleségem itthon marad.
Letette, és a kabátját kereste.
— Tényleg nem jössz?
— Nem.
— Még miattam sem?
Ott állt az ajtóban, kabáttal a kezében, könyörgő tekintettel. Mint egy gazdi figyelmét kérő kutya.
Miattad három hónapja tűröm ezt az egészet. Miattad hallgatok, amikor átkutatja a holmimat. Miattad mosolygok, amikor az én tányéromból eszik.
— Márk — szólaltam meg csendesen. — Emlékszel a tegnap estére?
Összeráncolta a homlokát.
— Tegnap? Mi volt tegnap?
— Amikor hazajöttél, és Réka a kanapén zokogott.
— Igen… azt mondta, rákiabáltál.
— És te mit mondtál nekem?
Elhallgatott.
— Hogy legyek vele türelmesebb. Mert nehéz helyzetben van…
— De azt nem kérdezted meg, miért szóltam rá.
— Mit mondtál neki?
Leültem arra a kanapéra, ahol előző este a nagy jelenet zajlott.
— Csak annyit kértem, ne hordja az alsóneműmet.
Csend.
— Tessék? — bámult rám.
— Felvette a melltartómat és a bugyimat. Az enyémet. Amikor szóvá tettem, sírni kezdett, és azt mondta, bántom.
És te automatikusan neki adtál igazat.
— Nem tudtam…
— Nem is kérdeztél.
Felemelte a leesett kabátot, majd visszaakasztotta a székre.
— Jó, menjünk érte, aztán majd megbeszéljük.
— Nem.
— Miért ilyen makacs vagy?
— Mert elegem van abból, hogy három hónapja csak megbeszélünk.
Megint csörgött a telefon.
— Vedd fel — mondtam fáradtan. — És mondd meg neki, hogy az autót holnap elviszem szervizbe. Ma oldja meg maga.
— Oldja meg maga? Hogy érted?
— Úgy, ahogy én oldom meg nap mint nap, amikor a vendégeid előtt azt ecseteli, milyen szerencsétlen feleséged van.
Márk megdermedt.
— Mit mondott?
— Hogy nem tudok főzni, nincs stílusom, és nem érti, miért vettél el.
Gergő és Balázs előtt. Amikor lementél sörért.
— Ezt nem hallottam…
— Nem voltál ott. Ők viszont igen.
A csörgés kitartóan visszhangzott a szobában.
Márk hol rám, hol a készülékre nézett.
— Vedd fel — ismételtem.
Felvette.
— Igen, Réka… Tudom, hogy vársz… Igaz, hogy azt mondtad Eszterről, hogy rossz háziasszony?
A vonal másik végén rövid csend, majd hadarás.
— Ne terelj! Mondtad vagy sem?
Újabb magyarázkodás.
— Teljesen mindegy, viccnek szántad-e — keményedett meg a hangja. — Vendég vagy nálunk, nem a saját lakásodban!
Úgy tűnt, végre kezd összeállni neki a kép.
— Odamegyek, de komolyan beszélni fogunk… Hogyhogy nincs miről? Dehogynem!
Kinyomta.
— Még mit csinált, amiről nem tudok? — kérdezte halkan.
— Biztos hallani akarod?
— Igen.
Az ablakhoz léptem. Odakint már teljesen besötétedett, a lámpák sárga fénye csillogott az aszfalton.
— Olvassa az üzeneteimet.
— Mi?!
— Amíg zuhanyzom, elviszi a telefonomat, és belenéz a beszélgetéseimbe. Aztán számon kéri, ki az a Nóra, és miért panaszkodom neki róla.
Nóra a barátnőm. Neki mertem kiönteni a szívemet. Réka pedig elolvasta, majd jelenetet rendezett.
— A sminkjeimet is használja. Mindent. Alapozó, rúzs, szemhéjfesték. Ha szólok, hogy ne tegye, fukar vagyok.
Márk szótlanul hallgatott.
— A múlt héten kidobta a fogkefémet, mert szerinte „nem higiénikus egymás mellett”. Vett magának újat — abból a pénzből, amit bevásárlásra tettem félre.
— Mikor?
— Amikor kiküldetésen voltál.
És ez csak néhány példa abból, ami akkor történt.
— Van még?
Ránéztem.
— Azt terjeszti Emese néninek a szomszédban, hogy megbabonáztalak. Hogy azért vettél el, mert valamit kevertem az ételedbe.
Márk lassan leült.
— Ezt nem mondod komolyan…
— De. Emese néni állított meg tegnap a ház előtt.
— Miért nem szóltál?
— Mert úgyis őt védted volna.
Hosszú csend.
— Lehet — ismerte el végül. — De tudnom kellett volna.
Igen. Sok mindent kellett volna.
A telefon ismét rezegni kezdett az asztalon.
— Ne most — kértem. — Előbb fejezzük be.
— Mit fejezzünk be?
— Azt, hogy megérted-e végre, mi történik.
Felnézett rám.
— Nem látom át teljesen.
— A húgod három hónapja azon dolgozik, hogy idegennek érezzem magam a saját otthonomban.
— Ez túlzás…
— Nem. Folyton kritizál, elveszi a dolgaimat, pletykál rólam, és közben neked sír, hogy bántom.
Hallgatott.
— És tudod, mi fáj a legjobban? Hogy te mindig neki hiszel.
— Ez nem igaz…
— Tegnap az alsónemű ügyben. Előtte a törött bögrénél is.
— Milyen bögrénél?
— Anyámtól kaptam, rózsás volt. Emlékszel? Azt mondta, én vágtam oda az asztalhoz. Pedig én láttam, hogy ő ejtette le.
És te gondolkodás nélkül neki adtál igazat.
A telefon újra megcsörrent az asztalon, élesen hasítva bele a csendbe.