— Vedd le rólam azokat a mocskos mancsaidat, te szerencsétlen! — sziszegte Réka, és kitépte a kezemből a bevásárlószatyrot.
Az előszobában álltam, és némán figyeltem, ahogy a sógornőm átvizsgálja, mit hoztam. Tej, kenyér, virsli. Mindaz, amit a fizetésem utolsó forintjaiból vettem meg.
— Azt hiszed, mert az én idióta öcsém feleségül vett, már te dirigálsz itt? — a szatyrot a földre hajította. — Nagyon elbíztad magad!
Nyugalom. Lassan levegőt venni.
A kezem nem remegett. Furcsa módon egyáltalán nem. Máskor a hangjától is összeugrottam, most viszont csak ürességet éreztem belül.
— Hol van Márk? — kérdeztem halkan.
— Mi közöd hozzá? Lehet, hogy miattad menekült el inni!
Réka már három hónapja nálunk lakott. A válása után „csak pár napra” jött, aztán a napok hetekre nyúltak. A nappaliban aludt a kanapén, a mi ételünket ette, esténként pedig kioktatott arról, hogyan kellene szeretnem a férjemet.
— Dolgozik. Tizenegyig tart a műszakja — feleltem.
— Akkor addig maradj csöndben! Egy hangot se akarok hallani!
Pedig én mindig hallgattam. Szinte láthatatlan voltam a saját otthonomban.
Egy hónapja kidobta az ablakpárkányról a virágaimat.
— Már úgyis haldokoltak, minek foglalják a helyet?
Nem haltak meg. Csak a fokföldi ibolyák levelei kókadoztak kicsit, mert elfelejtettem meglocsolni őket. Réka fogta a cserepeket, és egyszerűen lehajította őket a ház mögötti kukába. Ott álltam és sírtam, mint egy gyerek. Márk pedig annyit mondott:
— Nem szándékosan tette. Csak rendet akart.
Két hete felvette a piros ruhámat, azt, amit Márktól kaptam születésnapra. Részegen jött haza, az anyag tele volt valami ismeretlen foltokkal.
— Mosd ki, aztán kész — vont vállat. — Ne csinálj már ügyet belőle.
És ami tegnap történt…
Ne. Arra nem gondolok.
— Hallod, amit mondok? — bökött oldalba. — Tartsd távol a koszos kezedet a dolgaimtól!
Felnéztem rá.
— Melyik dolgaidról beszélsz?
— Mindegyikről! A hűtőről, a tűzhelyről, az autóról! Semmi sem a tiéd itt!
Odabent valami halkan megpattant.
Csend.
Dermesztő, tiszta csend.
— Az autóról? — kérdeztem vissza.
— Igen! Add ide a kulcsokat, ma átmegyek a barátnőmhöz, busszal nem fogok zötykölődni!
Kinyújtotta a kezét. Frissen lakkozott körmök, aranygyűrűk csillogtak rajta.
— Rendben — feleltem nyugodtan.
Bementem a hálóba a kulcsokért. Az éjjeliszekrényen hevertek, a szív alakú kulcstartóval, amit tavaly ajándékoztam Márknak. Nehéz volt a csomó, az ablakon beszűrődő napsütéstől langyos.
„Szép autó. Külföldi márka. Csak épp…”
Visszamentem az előszobába. Réka már a kabátomat viselte — azt, amit Márk nőnapra vett nekem. Tökéletesen állt rajta.
— Na, a kulcsokat! — csettintett.
Átnyújtottam.
— Tessék.
Kiragadta a kezemből, és kiviharzott.
— És ne bőgj utána!
Az ajtó bevágódott.
Csend lett.
Leültem a kanapéra, amit minden nap saját fészkévé alakított. Gyűrött párnák, a takaró a földön, kekszmorzsák mindenhol.
Vajon mennyi idő kell neki, hogy rájöjjön?
Az autót két éve vettük hitelre, rögtön az esküvő után. Márk ragaszkodott hozzá, hogy az én nevemre kerüljön — kevesebb adó, mondta. A hitelt is az én jövedelemigazolásommal intéztük, mert akkoriban én kerestem többet.
Papíron tehát az enyém.
Fél óra múlva megszólalt a telefonom.
— HALLOD?! — üvöltött Réka. — MIÉRT NEM MONDTAD, HOGY A KULCS NEM INDÍTJA?!
— Indítja — válaszoltam higgadtan. — Csakhogy az autó az enyém.
Csend a vonal túlsó végén.
— Tessék?
— Az én nevemen van. Szóval kérlek, ne nyúlj az autómhoz, Réka.
— TE MOST… EZ MEG MI?!
— Márk két órán belül hazaér. Magyarázd el neki, miért akartad elvinni az én kocsimat.
Letettem.
Végre nyugalom.
Felszedtem a földre dobált élelmiszert. A tej nem folyt ki, a kenyér kissé összenyomódott, de ehető maradt.
Kimentem a konyhába, és nekiláttam borscsot főzni. Márk tejföllel és kaporral szereti. Rékát ma nem fogom hívni vacsorázni.
Menjen busszal a barátnőjéhez.
Ha talál valakit, aki meghallgatja, milyen „szörnyű” sógornője van.
Megint csörgött a telefonom. Nem néztem meg, ki az.
A leves gyönyörű lett: mélyvörös, a tetején fénylő zsírcseppekkel. Kavargattam a fakanállal, és arra gondoltam, holnap veszek új ibolyákat. Lila szirmúakat, fehér szegéllyel — láttam ilyet a virágboltban.
Kinyílt az ajtó. Márk jött meg.
— Szia! — kiáltotta az előszobából. — Hol van Réka?
— Elment a barátnőjéhez.
— Mivel? — lépett be a konyhába. Olajos munkaruhában, fáradt arccal. — Ilyenkor már nincs busz.
— Dehogy nincs — feleltem, anélkül hogy ránéztem volna.
Kíváncsi voltam, mikor esik le neki.
Elment zuhanyozni. A víz zubogott, és énekelni kezdett — mindig ezt csinálja, ha jókedve van.
Egyelőre jókedvű.
Megterítettem. Két tányért tettem ki. A harmadikat visszacsúsztattam a szekrénybe. Eddig mindig hárman vacsoráztunk, mert hátha Réka is kér. Bár rendszerint fintorgott.
— Már megint ez a leves? Anyám egészen másképp csinálja.
„Anyámnál.” Érdekes szóhasználat.
Márk leült.
— Milyen volt a napod? — kérdeztem.
— Fárasztó. De rendben. — Megkóstolta a levest. — Nagyon finom. Réka tényleg nem kér?
— Azt mondta, nincs étvágya.
— Pedig szereti.
Persze. Főleg, ha nem neki kell elkészítenie.
Csendben ettünk. Ő kimerült volt, én gondolkodtam. Három hónappal ezelőtt érkezett, egyetlen bőrönddel, vörösre sírt szemmel.
— Márk, drágám, maradhatok pár napig? Teljesen egyedül maradtam…
Márk természetesen igent mondott. A húga. Hogy is mondhatott volna nemet?
Az első héten Réka zokogott, és az exférjét szidta. Teát főztem neki, vigasztaltam.
A második héten már az én főztömet, ruháimat, takarítási szokásaimat kritizálta.
— A tányérokat nem így kell mosni! Ez itt tiszta fertő!
A harmadik héten utasításokat osztogatott.
— Ne moss fel minden nap, tönkremegy a padló!
— Miért mosol ilyen sűrűn? Drága a víz!
— Miért szellőztetsz éjjel? Megfázol!
A negyedik héten pedig történt valami, amire nem akarok emlékezni.
A tegnapra sem.
— Figyelj csak — szólalt meg hirtelen Márk, és félretolta a tányért. — Hol vannak az autókulcsok?
Elérkeztünk ide.
— Rékánál.
— Tessék? Miért nála?
— Elkérte. Azt mondta, átugrik valahova.
Márk homloka ráncba szaladt.
— De hát nem is nagyon vezet.
Érdekes, erre most gondolsz.
— Azt állította, van jogosítványa.
— Van, de évek óta nem ült volán mögött… — felpattant. — Hívd fel, nehogy kárt tegyen benne!
— Nem fogja felvenni.
— Miért nem?
— Megsértődött.
Zavartan nézett rám.
— Min?
Elmosogattam a tányérokat. A meleg víz elfogyott — talán délután órákig áztatta magát a kádban.
— Nem tudom — feleltem őszintén. — Kérdezd meg tőle.
Márk idegesen járkált, majd elővette a telefonját.
— Réka? Hol vagy? Hogyhogy nem otthon? Dórához mentél? Mivel?!
A hangja megváltozott: előbb döbbent, aztán ingerült lett.
— Teljesen megőrültél? Milyen alapon viszed el az autót?!
„Az autót.” Érdekes, hogy most birtokos esetben beszél róla.
— Kitől kaptál engedélyt?
Hallgatott, majd rám nézett.
— Te megengedted neki?
— Elkérte a kulcsot. Odaadtam.
— Azonnal gyere haza! — kiáltotta a telefonba. — Most rögtön!
Letette.
— Komolyan mondom, elment az esze! Más kocsiját viszi el, mintha a sajátja lenne!
Másét.
— Kié az az autó, Márk? — kérdeztem, és megtöröltem a kezem.
— Hát a miénk.
— A „miénk” azt jelenti, hogy az enyém is?
— Természetesen.
Ránéztem.
— Kinek a nevén van?
Megtorpant.
— A tiéden. De…
— Ki fizeti a hitelt?
— Én… illetve együtt…
— A törlesztő az én számlámról megy. A biztosítás is. A műszakira is én viszem. Papíron az az autó az enyém.
Hallgatott.
— És ha nem akarom, hogy a húgod az én autómat használja, akkor jogom van nemet mondani?
Hosszú másodpercek teltek el.
— Tulajdonképpen igen — mondta lassan, és a hangjában először jelent meg bizonytalanság. — De… beszélnünk kell erről.