A vonal túlsó végén végül halk sóhaj hallatszott.
— Tudtad, milyen ő — mondta Márk fáradtan. — Az évek tették ilyenné. Apám halálát sosem tudta feldolgozni.
— És én? — kérdezte Réka halkan, de élesen. — Én sem kaptam meg azt a támaszt, amire szükségem lett volna. Tudod, mire jöttem rá, Márk? Hogy végig úgy éltem mellettetek, mintha albérlő lennék a saját életemben. Idegenként. Most viszont… most először érzem azt, hogy hazaértem. Itt. Lehet, hogy mállik a vakolat, lehet, hogy egyedül vagyok. De ez az én otthonom. És végre nyugodt vagyok.
Csend telepedett közéjük. Hosszú, nehéz csend.
— Azon gondolkodtam, hogy elutazom hozzád — törte meg végül Márk. — Megnézném a lakást. Téged. Hátha még nem késő rendbe hozni valamit.
Réka egy pillanatig nem válaszolt, aztán váratlanul megszólalt.
— Gyere el. De egyedül. Anyukád nélkül. Olyan mondatok nélkül, hogy „hátha meggondolod magad”. És ne számíts semmire, ami nem a tiéd. A lakást pedig nem fogod megnézni. Az nem látványosság. Az az én menedékem.
— Megkeményedtél — mondta sértetten a férfi.
— Nem — felelte Réka nyugodtan. — Csak többé nem vagyok kényelmes megoldás.
Azzal bontotta a hívást.
Még aznap este csengettek. Márk állt az ajtó előtt, kezében egy doboz bonbonnal, olyan arccal, mint egy diák, aki tudja, hogy hibázott.
— Bejöhetek?
— Nem. De beszélhetünk odalent. Öt perc.
Lementek a ház elé, és leültek a padra. Márk a dobozt forgatta az ujjai között, mintha a csokoládé majd elintézné helyette a bocsánatkérést.
— Látni akartam, hogyan élsz — kezdte bizonytalanul. — Hiányzol. Nagyon. Otthon minden… üres nélküled. Nem olyan.
Réka ránézett.
— Nem én hiányzom neked, Márk. Hanem az, hogy mindig kihúztalak a bajból. Hogy közvetítettem közted és az anyád között. Hogy elintéztem helyetted a döntéseket. Én nem gyűlöletből mentem el. Azért mentem el, mert végre magamat választottam.
A férfi lehajtotta a fejét.
— Változtathatnék — mondta halkan. — Tényleg. Megpróbálnám másképp.
— Már megtettem helyetted — felelte Réka. — Én már változtattam.
Márk felállt, tett néhány lépést, majd visszafordult.
— És ha mégis meglépném? Ha megmondanám anyának, hogy elég volt, élje a saját életét? Akkor adnál még egy esélyt?
Réka hosszan nézte. Nem haraggal, inkább mérlegelve. Aztán halvány mosoly jelent meg az arcán.
— Talán. De csak akkor, ha megérted: nem egy olyan feleséggel kell együtt élned, aki a kedvedért és az anyád kedvéért alkalmazkodik. Hanem egy nővel, akinek saját lakása van, munkája, döntései — és önbecsülése. Ezt elbírod?
Márk bólintott. Szavak nélkül. A bizonytalanság azonban ott maradt a tekintetében.
Réka visszament a lépcsőházba, és becsukta maga mögött az ajtót. Márk kint maradt a folyosón. Réka pedig, hosszú évek óta először, könnyűnek érezte magát. Már nem kellett senkit megmentenie. És őt sem kellett többé megmenteni.
Egy hónappal később beadta a válókeresetet. Márk nem jött el személyesen. Nem hívta fel. Postán küldte vissza az aláírt papírokat, mellé egy rövid üzenetet: „Igazad volt. Sajnálom.”
Réka a dokumentumokat lefűzte egy mappába, közvetlenül a diplomája mellé. Bizonyítékként. Arra, hogy képes volt lépni. Hogy mert dönteni. Hogy végül saját magát mentette meg.