Réka lassan letette a táskáját az előszobában.
— Csomagolok — felelte higgadtan. — Elköltözöm Gyulára. Végleg.
Ildikó arca megmerevedett, a kezében lógó szatyor alig észrevehetően megbillent.
— Micsoda? Mégis mi ütött beléd?
— Ott van egy lakásom. A nagyapám után maradt rám. Mostantól ott fogok élni. Újrakezdem. Nyomás nélkül.
A „nélkületek” szó ott rekedt a torkán, de nem mondta ki.
— És Márk? Rá gondoltál egyáltalán? — csattant fel Ildikó. — Ő majd dolgozik itt, te meg ott sütteted a hasad Gyulán? Vagy találsz magadnak valakit, amíg a férjed Debrecenben robotol?
Réka egy pillanatra lehunyta a szemét. A keze remegett, de a hangja tiszta maradt.
— Most először magamra gondoltam. Hat év után először.
Ildikó előrelépett, az arca eltorzult a dühtől, de mielőtt bármit tehetett volna, Márk közéjük állt.
— Elég, anya.
A levegő megfagyott.
— Mit mondtál? — kérdezte Ildikó hitetlenkedve.
— Azt, hogy elég. Ne kiabálj. Ne alázd meg. Ne irányíts. Ha elmegy, talán oka van rá. Nem tudom, mi a jó döntés, de belefáradtam abba, hogy kettőtök között őrlődöm.
— Szóval mellé állsz? — sikította az anyja. — Tönkreteszi a családot, te meg…
— Anya… — Márk hangja elfáradt. — Ez már rég nem család. Te meg én? Csak két ember, akik megszokták egymás jelenlétét. Ez minden.
Aztán Rékához fordult.
— Ha szeretnéd, veled megyek. Ha nem… megértem.
Réka bólintott.
— Nem. Addig ne, amíg fel nem nősz.
Másnap kora reggel a pályaudvaron állt. Egy hátizsák, egy irattartó, és egy csomó régi levél a nagyapjától, amelyeket éveken át a fehérneműs fiók mélyén őrzött. Úgy érezte, mintha a szívét tépnék ketté.
Márk nem jött ki. Nem hívta fel. Ildikó bizonyára ugyanúgy feltette a reggeli kávét nyolckor, és rosszallóan felsóhajtott, amiért a fia nem kért reggelit.
A vonat befutott. Réka fellépett a lépcsőre.
És továbblépett az életébe.
A gyulai lakás erkélyén állt két héttel később. A ház régi volt, a csempe itt‑ott lepattogzott, de a távolban templomtornyok rajzolódtak az ég alá. A levegő más illatot hordozott, mint Debrecenben: nem kipufogógáz és lépcsőházi por szagát, hanem nedves földét és virágzó fáét.
Rosszul aludt az első napokban, hajnalban ébredt, mégis először érezte azt hosszú évek után, hogy a saját terében van.
A lakás kellemesebbnek bizonyult, mint várta. Kétszobás, erkélyes, masszív falakkal, bár a bútorok a nyolcvanas évekből maradtak itt. Réka felcsavarta a poros szőnyegeket, kidobta a kopott szekrénykéket, levette a falról a régi portrét, és nagyot sóhajtott. A konyhában egy hangos vízforraló zúgott, mint egy felszálló repülő, de a benne készült tea mégis a szabadság ízét hordozta.
Az első héten szinte csak aludt és kávét ivott. A másodikon állásokat kezdett keresni. Talált egy iskolát a közelben, ahol helyettes tanárt kerestek magyarból. Tegnap már különórát is vállalt egy kislánnyal. Lassan elindult valami.
Márk nem jelentkezett.
Sem hívás, sem üzenet. Nem érkezett bocsánatkérés, sem kérés, hogy menjen vissza. Mintha egyszerűen kitörölték volna az életéből. Réka dühös volt. Esélyt adott neki — nyíltan, felnőtt módjára. Márk mégis elbújt. Az anyja mögé. A sértettség mögé. A döntésképtelenség mögé.
És ami a legjobban megijesztette: kezdte nem érdekelni.
A harmadik héten végül megcsörrent a telefon. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Halló?
— Én vagyok… — a hang fáradt volt, visszafogott. — Márk.
Réka nem szólt azonnal.
— Sokat gondolkodtam — folytatta a férfi. — Nem fekete-fehér ez az egész. Annyi év után… talán elhamarkodott volt így elmenned.
Réka az ablakhoz fordult. Lent egy idős asszony beszélgetett egy melegítős férfival a padnál; a férfi gyufát sercintett a tenyerén.
— Elhamarkodott? — kérdezett vissza csendesen. — Márk, amikor anyád papuccsal dobott meg, mert gyereket akartam, az sem volt hirtelen indulat? Arra is találsz magyarázatot?
A vonal túlsó végén hosszú csend feszült, mintha ő is keresné a szavakat.