— Te? Majd te beszélsz vele? Egyetlen félmondattal a helyedre tesz. Amikor azt mondod neki, hogy „anyu, elég”, az inkább úgy hangzik, mintha azt kérnéd: „anyu, még egy tányér levest”. Engem sosem tekintett embernek. Téged pedig férfinak nem.
— Túlzás, amit mondasz.
— Nem. Én nem túlozok. Te hajlongsz. És ez óriási különbség.
A szoba hirtelen elnémult. Csak a hűtő kattant egyet, mintha ő is állást foglalna: vajon ma este kinek drukkoljon, a feleségnek vagy az anyósnak.
Réka lassan felállt. Nem kapkodva, nem indulattal. Inkább úgy, mint aki végleg leszámolt az ábrándjaival.
— Figyelj rám, Márk. Holnap szabadságot veszek ki. Elmegyek a közjegyzőhöz. Levelet kaptam: meghalt a nagypapám. Gyulán hagyott rám egy lakást. Még fel sem fogtam igazán, de ha ez így van, odaköltözöm. Egyedül. Ha jönni akarsz, jöhetsz. De anyád nélkül. Örökre.
— Ugye csak viccelsz?
— Nem. Bár ha szeretnéd, csinálhatunk egy családi programot is: te, én és Ildikó a közjegyzőnél, teázgatunk, és megbeszéljük az örökséget. Csakhogy most én döntök. És a sampon pontosan annyiba fog kerülni, amennyit én jónak látok.
Márk úgy bámult rá, mintha most látná először. Nem a csendes háziasszonyt, nem a köztes falat közte és az anyja között, hanem egy élő, öntudatos nőt. Egy olyat, akit épp elveszíteni készül.
Réka szó nélkül bement a hálóba. Márk ott maradt a konyhában, kezében a felbontott sörrel, amely hirtelen keserűbb lett, mint valaha.
— Teljesen megőrültél, Réka? Hogy képzeled ezt? Egyedül elköltözöl Gyulára? És én? — idegesen járkált fel-alá, mintha szögekkel teleszórt szőnyegen lépkedne.
— Veled is mehetek — felelte nyugodtan Réka, a kanapéra dőlve. — Egyetlen feltétellel: anyád nem jön. Sem egy hétvégére, sem „amíg tart a felújítás”, sem „csak ideiglenesen”. Csak mi ketten. Ha ez nem megy, akkor én megyek egyedül.
— Választás elé állítasz? Feleség vagy anya? — a hangja megremegett. Maga sem tudta, a felháborodástól-e, vagy attól, hogy életében először valódi döntést kell hoznia.
— Nem én. Te tetted ezt, amikor hat éven át hallgattál, mint egy rongy, valahányszor „eltartottnak” nevezett.
Márk az ablakhoz fordult. Odakint autók parkoltak, az alsó szomszéd köntösben vitte le a szemetet. Minden ugyanolyan hétköznapinak tűnt, mint máskor. Ő pedig biztos volt benne, hogy ez a vita is úgy végződik majd, mint az összes többi: kiabálás, sértett csend, kibékülés, felejtés. De most Réka nem engedett. Idegennek és eltökéltnek látszott.
— Ne kapkodjunk — mondta rekedten. — Ki tudja, mi van ott Gyulán? Lehet, hogy nem is rendes lakás. Talán csak egy részesedés valami külvárosi társasházban. Elmegyünk, megnézzük, együtt. Aztán visszajövünk.
— Én nem jövök vissza. Ott kezdek új életet.
— Újat? — Márk felnevetett, de keserűen. — Egyedül? Munka nélkül? Nélkülem? Szerinted vár ott bárki? Láttál egy lakást, és máris királynőnek képzeled magad?
— Mindig szelíd voltál, Márk. Most viszont gyáva vagy. Anyád háta mögé bújsz, és rettegsz egyetlen lépéstől. Én már nem félek. Nem vagyok húszéves. Nem akarok megöregedni ebben a lakásban úgy, hogy minden nap emlékeztetnek rá: fölösleges vagyok.
Már válaszolni készült, amikor kopogtak.
— Nyissátok ki! Én vagyok az! — hallatszott a jól ismert hang az ajtó mögül. Ildikó.
Réka a férjére pillantott. — Te mondtad, hogy ne keverjem bele. Tessék, intézd el.
Márk lassan az ajtóhoz ment, és elfordította a kulcsot.
— Miért zárjátok magatokra, mintha ostrom alatt állnátok? Talán már előlem is elbújtok? — Ildikó úgy lépett be, mint aki a saját birodalmába tér haza. — Márk, hoztam a kedvencedet. Májas ragut, ahogy szereted. És itt meg mi ez a temetési hangulat?