— Teljesen elment az eszed?! — csattant fel Ildikó, és úgy vágta ki a konyhaszekrény ajtaját, hogy az hangosan csapódott a falnak. — Nyolcezer forintos sampon? Aranypor van benne, vagy mi? Fogalmad van róla, mennyi pénz ez? Ha ilyen úri huncutságra vágysz, fizesd a saját keresetedből!
— Az is történt — felelte fáradtan Réka, anélkül hogy megfordult volna a mosogató mellől. A vacsora utáni edényeket súrolta, ahogy mindig, mert a családból más sosem érezte feladatának. — A saját pénzemből vettem. Az enyémből, nem a magáéból.
— Persze, a tiédből… — húzta el a szót az anyós, hangjában egyre több indulattal. — És azt a lakást vajon ki fizeti, ahol élsz? A bútorok kihez tartoznak? A gázszámlát ki rendezi? Az én Márkom! Te meg itt éldegélsz, mint valami királynő. Egy rongyot sem tudsz megfogni, minden az én nyakamba szakad!
— Most is egy rongy van a kezemben — sziszegte Réka összeszorított foggal. — Esetleg feltűnt?
— Ne beszélj így velem! Harminc évet húztam le az iskolában, nem azért, hogy ilyen tiszteletlenséget kapjak!
— Én meg harmincévesen kezdem felfogni, mennyi fölösleges megaláztatást nyelek le nap mint nap. Köszönöm a leckét.
Ildikó megvetően felhorkant, sarkon fordult, és látványos dobogással kivonult a konyhából. Utána maradt a „Jázmin” parfüm émelyítő illata és a sértettség fojtogató levegője.
Réka a mosogató fölé hajolt. A víz végigcsorgott az ujjain, miközben belül egyre szorosabbra húzódott benne valami görcsös csomó. Meddig lehet ezt bírni? Hat év. Ennyi ideje tart. Hat éve ment hozzá Márkhoz, és ugyanennyi ideje él egy fedél alatt az anyjával, aki, ha tehetné, még a lábasok hőmérsékletét is ellenőrizné, és naplót vezetne minden mozdulatáról.
Amikor annak idején összejöttek, Márk egészen másnak tűnt. Figyelmes volt, gyengéd, mintha nem is ebből a közegből jött volna. Azt mondta, csak átmenetileg lakik az anyjával a válása után, praktikusabb így. Azt ígérte, hamarosan bérelnek saját lakást, később pedig vesznek is, amint összegyűlik rá a pénz. Eltelt egy év. Aztán még egy. Pénz mindig akadt, csak épp nem közös otthonra: lett belőle autó, új kabát, konyhafelújítás „anyu kedvéért”, meg egy rimini nyaralás, mert „anya még sosem látta a tengert”.
És ez ment egészen mostanáig.
Réka kivett a hűtőből egy palack ásványvizet, lecsavarta a kupakot, és leült az asztalhoz. Nem ivott alkoholt, nem dohányzott. Pedig néhány különösen nehéz este után komolyan megfordult a fejében, milyen lenne mindkettőhöz nyúlni egyszerre.
Márk későn ért haza. Szokás szerint sörösdobozzal a kezében és egy szatyorral a boltból. Lábujjhegyen lépett be, mintha attól tartana, hogy a lakás csendje darabokra törik. Ledobta a kabátját, majd a hűtő előtt ácsorgott, és hosszan bámult befelé, mintha arra számítana, hogy valaki titokban sült csirkét és köretet varázsolt oda.
— Vacsoráztál? — kérdezte végül, háttal neki.
— Igen. Az első fogás vita volt, a második sértegetés, desszertnek pedig szemrehányás. Teljesen jóllaktam.
Márk arca megrándult. Becsapta a hűtőt, leült vele szemben, felnyitotta a sört. Egy percig hallgatott.
— Réka, kérlek, ne kezdd megint.
— Nem kezdem. Befejezem. Elegem van. Ez nem élet, hanem folyamatos vizsgaidőszak, ahol én vagyok a bukásra ítélt meny.
— Tudod, hogy anya ilyen. Nem lehet megváltoztatni. Egyszerűen ki kell bírni…
— Kibírni? Meddig? Amíg negyven leszek? Amíg lesz egy gyerekünk, aki azt hallgatja, hogy az anyja élősködő? Vagy amíg egyszer csak kiugrom a harmadik emeleti erkélyről?
Márk elhallgatott. Megint. Mindig ezt csinálta: amikor ki kellett volna állnia, egyszerűen eltűnt. Testben ott volt, de lélekben felszívódott, mintha csak statiszta lenne a saját házasságában.
— Ha akarod, beszélek vele… — motyogta végül.
Réka halkan felnevetett, de a hangja tele volt keserűséggel, amitől még Márk is összerezzent.
— Te? Beszélni vele? Komolyan azt hiszed, hogy egyetlen mondattal nem tesz helyre téged is? — kérdezte, és a tekintetében már nemcsak düh, hanem valami végletes elszántság is megvillant.