A válasz valóban ott feszült a levegőben, mielőtt bárki kimondhatta volna.
A két férfi a kanapén ült, papírok és üres sörösüvegek között. Balázs felpattant, arca sápadt volt, haja kócos, tekintete zaklatott. Gergő is felállt, idegesen söpörve le egy számlakupacot az asztalról.
— Kik maguk? Mit keresnek itt? — Balázs hangja erőltetetten magabiztosnak tűnt, de megbicsaklott a végén.
A végrehajtó előrelépett. Hangja higgadt, tárgyilagos maradt.
— Dr. Fedorova Mária, bírósági végrehajtó. A jogerős bírósági határozat alapján leltározást és vagyonzár alá vételt foganatosítok Balázs Sándor ügyében. Ön Balázs Sándor?
Balázs tétován bólintott.
— Igen, de ez valami tévedés… Biztos félreértés…
— Nem történt tévedés. A törvényszék február tizenkettedikén hozott döntése jogerőre emelkedett. A fennálló tartozás összege ötszáznyolcvanhétezer-négyszáz forint. Mivel más lefoglalható vagyontárgy nem került elő, az itt található, az adóshoz köthető tulajdoni hányad kerül biztosítás alá.
Gergő felcsattant.
— Ez közös lakás! Nem vihetik el!
— A lakás osztatlan közös tulajdon — felelte a végrehajtó. — A teljes ingatlan nem, de az adós tulajdoni része, illetve az ahhoz kapcsolódó ingóságok igen. Kérem, működjenek együtt.
Intett a kollégáinak. Az egyik fiatal férfi bekapcsolta a kamerát, a másik előkészítette a jegyzőkönyvet.
— Kezdjük a nappalival. A televízió tulajdonosa?
Balázs hezitált.
— Közös volt…
— Számla? Jótállási jegy?
— Nincs meg.
Eszter halkan, de határozottan szólalt meg Nóra mellett:
— Házasság alatt szerzett vagyontárgy esetén a felek tulajdoni aránya fele-fele, amennyiben más nem bizonyítható.
A végrehajtó bólintott.
— Rögzítjük: ötvenöt colos Samsung televízió. Az adós ötven százalékos tulajdoni hányada zár alá kerül.
A kék címke rákerült a készülékre.
— A laptop?
— Az a munkámhoz kell! — tört ki Balázs. — Szabadúszó vagyok! Munkaeszköz!
— Ezt igazoló szerződések? Munkáltatói igazolás? — kérdezte higgadtan a végrehajtó.
Balázs nem tudott mit felmutatni.
— Ebben az esetben a laptop is közös vagyonnak minősül. Az adós része lefoglalás alá esik.
Balázs ökölbe szorította a kezét. Tekintete Nórára szegeződött, gyűlölet vibrált benne.
— Te intézted ezt! — sziszegte. — Tönkre akarsz tenni!
Nóra most először nézett vissza rá egyenesen, rezzenéstelenül.
— Azt védem, ami engem illet. El akartad adni a részemet, hogy fedezd a testvéred adósságát. Azt hitted, szó nélkül hagyom?
— A családért tettem!
— A családért? — Nóra hangja halk maradt. — Miután kezet emeltél rám?
A végrehajtók közben sorra vették a tárgyakat: a kanapé, a játékkonzol, a hangrendszer. Mindegyikre felkerült a sorszámozott matrica. A lakás lassan egy hivatalos eljárás díszletévé vált.
Amikor a hálószobában Balázs drága bőrkabátjára került a sor, elszakadt nála a cérna.
— Ez személyes holmi!
— A tartozás rendezéséig nem rendelkezhet az érintett vagyontárgyakkal — válaszolta a végrehajtó. — Azok az ön őrizetében maradnak. Eltűnésük esetén büntetőeljárás indulhat.
Ekkor csapódott az ajtó. Hajnalka lépett be, elegáns kabátban, bevásárlókocsival.
— Mi történik itt? Balázs, kik ezek? — Aztán meglátta Nórát. — Te hogy mersz idejönni?
— Anya… végrehajtás van — motyogta Balázs.
— Micsoda?! — Hajnalka a címkékre meredt. — Ez az én fiam lakása! Azonnal takarodjanak!
— Asszonyom, kérem, ne akadályozza az eljárást — felelte a végrehajtó. — Ellenkező esetben rendőri intézkedést kérek.
— Majd én hívom a rendőrséget!
Nóra hangja csendesen vágott közbe:
— Hamarosan úgyis jönnek. Feljelentést tettem testi sértés miatt.
Hajnalka szinte dermedten bámult rá. Mintha először látná ezt az arcot: nem a hajdani engedelmes meny állt előtte, hanem valaki más — hűvös, elszánt.
A leltározás több mint két órán át tartott. A garázsban álló két autó is jegyzőkönyvbe került. Az egyik papíron Gergő feleségéé volt, de a hitel törlesztésének forrása kérdéseket vetett fel. Ékszerek, amelyeket Balázs ajándékozott Nórának — a számlák az ő nevére szóltak, így azok is zárolás alá estek.
Mire a végrehajtók távoztak, a lakás nyomasztóan csendes lett. A kék címkék minden második tárgyon ott virítottak.
Balázs a kanapé szélén ült, arcát a kezébe temetve. Gergő fel-alá járkált. Hajnalka zokogott.
Nóra mozdulatlanul állt. Nem érzett diadalt. Csak ürességet. Mintha egy hosszú, lázas betegség után végre lement volna a láza.
— Holnap jövök a saját dolgaimért — mondta végül. — Csak azért, ami az enyém. A többi a tiétek. Vagy inkább: részben már nem. Javaslom, keressetek jó ügyvédet. Ez még csak a kezdet.
Elindult kifelé. Eszter már az előszobában várta.
— Nóra… — Balázs hangja rekedt volt. — Miért?
Nóra visszanézett rá.
— Mert elfelejtetted, hogy ember vagyok. Nem tulajdon. Van akaratom. És igazam.
Az ajtó halkan csukódott mögötte. A lépcsőházban még hallotta Hajnalka sírását és Gergő káromkodását. De ezek már egy másik világhoz tartoztak.
Egy hónap telt el.
Nóra élete kettévált: előtte és utána. Az „utána” egy apró, bérelt garzonban zajlott a város szélén. A ház öreg volt, az erkélyek kissé megdőltek, a szomszédok hangosak. De az ajtó belülről záródott. És senki nem tört rá engedély nélkül.
A végrehajtás napján két költöztetővel visszament a lakásba. Balázsék nem voltak otthon. A levegőben feszült csönd ült.
Nóra csak a személyes holmiját vitte el: gyerekkori fényképeket, könyveket, a nagymamától kapott porcelán elefántokat, néhány edényt, amelyet az első fizetéséből vett. Minden mást hátrahagyott. Még a drága kabátot is. Nem akart emlékeket cipelni.
Az üres falak visszhangozták a lépteit. A konyhaablaknál megállt. A nyírfa odakint élénkzöld volt. Az élet ment tovább.
A kulcsot az asztalra tette. Nem nézett vissza.
Az első hetekben riadtan ébredt minden zajra. De nem Balázs kopogott. Csak futár vagy postás.
Eszter rendszeresen tájékoztatta. A bank pert indított, a tartozást megítélték. Megkezdődött Balázs tulajdoni hányadának kényszerértékesítése. Nóra vagyonmegosztási pert is indított, erkölcsi kártérítéssel együtt.
— Az ügyvédjük egyezséget javasol — mondta egyszer Eszter telefonon. — Állítólag Balázs megbánta.
— Késő — felelte Nóra.
Nem volt már benne szánalom. Csak fáradtság.
Egy reggel ismeretlen szám hívta.
— Nóra? Réka vagyok… Gergő felesége.
Nóra megfeszült.
— Mit szeretne?
Réka hangja remegett.
— Most tudtam meg mindent. A hitelt, a lakással kapcsolatos tervet… Esküszöm, nem tudtam róla. Most minden összeomlott. A bank azonnali fizetést követel, Gergőt vizsgálják. Én beadom a válópert.
Csend.
— És ezt miért mondja el nekem? — kérdezte Nóra.
— Talán… talán enyhíthetnél a kereseten? Nagyon lent vannak…
Nóra lehunyta a szemét. Felidézte, ahogy lefogták, hogy aláírjon.
— Amikor engem szorítottak sarokba, nem gondoltak arra, milyen mélyre zuhanok. Most rajtatok a sor, hogy kimásszatok. Ne hívjon többet.
Letette. Blokkolta a számot.
Valami végleg elszakadt benne. És ettől könnyebb lett.
Egy este Eszter pezsgőmentes almaborral érkezett.
— Újabb hitelezők jelentkeztek — mondta. — Teljes pénzügyi összeomlás. A lakást árverezik. A te részedet pénzben kapod meg.
Nóra bólintott. Győzelem volt. Mégsem érzett örömöt.
Az ablaknál állva nézte a város fényeit. A kezében egy porcelán elefántot forgatott. Nem Balázst sajnálta. Hanem azt a két fiatal embert, akik valaha terveket szőttek. Az a lány és az a fiú már régen eltűntek. Ami történt, csak a vég volt.
Kinyitotta az ablakot. Az éjszaka zaja beáradt: villamoscsilingelés, nevetés, esőszag.
Élet.
Leült az ágy szélére, elővette a telefonját. A piszkozatok között ott volt egy régi, befejezetlen üzenet: „Mindennek vége.” Kitörölte.
Újat írt Eszternek: „Holnap elkezdek állást keresni. Ideje továbblépni.”
A válasz gyorsan jött: „Büszke vagyok rád. Holnap új nap.”
Nóra lekapcsolta a lámpát. A sötét már nem volt fenyegető. A takaró alá bújva hallgatta a város tompa moraját.
Előtte még tárgyalások, papírok, válás. De már nem félt.
Ez az élete volt. Nehéz, bizonytalan — és végre a sajátja.