A következő pillanatban Gergő ujjai váratlan erővel csavarodtak Nóra csuklójára. Az ápolt, gondosan manikűrözött kéz mögött brutális szorítás rejtőzött; hátrarántotta a karjait, és visszanyomta a földre. A vállízületeibe éles fájdalom hasított, mintha tüzes vassal feszítenék szét.
— Tartsd — mordult Balázs.
Gergő zihálása a tarkóját érte, miközben térdre kényszerítve lefogta. Úgy ült ott, mint egy megszégyenített gyerek. A megalázottság perzselő hullámként öntötte el.
Balázs felkapta a mappát, kirántott belőle egy lapot, és egy tollal együtt az arca elé tolta.
— Írd alá. Most azonnal.
— Nem.
A pofon gyors és könyörtelen volt. A feje oldalra csapódott, a fülében éles csengés támadt. A szájában fémes ízt érzett — beleharapott az arcába.
— Írd alá, te rohadt!
Balázs a hajába markolt, és a kanapéra tett papír fölé nyomta a fejét. A toll kigurult melléjük.
— Látod? Csak egy aláírás! Vagy rosszabb lesz!
Gergő még erősebben szorította a csuklóit; a csontjai tiltakozva roppantak. Fájdalom, rettegés, düh — egyetlen, fojtogató csomóvá sűrűsödtek benne. A szeme előtt elmosódott sorok ugráltak, Balázs nehéz lélegzete a fülét súrolta.
És ekkor, a káosz közepén, valami jeges tisztaság gyúlt benne. Mintha minden zaj hirtelen távol került volna. A kín, a szégyen, még a félelem is hátralépett. Csak egy dermesztően nyugodt bizonyosság maradt. A teste elernyedt Gergő karjai között — nem gyengeségből, hanem tudatos nyugalomból.
Balázs ezt megadásnak hitte, és lazított a haján.
— Na látod. Okos lány. Fogd meg a tollat, és…
— Fogd be — suttogta Nóra.
— Tessék?
— Azt mondtam, fogd be.
A hangja halk volt, mégis olyan hideg gyűlölet áradt belőle, hogy Balázs ösztönösen hátrahőkölt. Nóra nem nézett rá azonnal; tekintete a kanapé szövetének egy pontjára szegeződött. Nem volt benne könyörgés, sem düh. Csak feneketlen megvetés.
— Mit képzelsz…? — préselte ki Balázs.
Nóra lassan felé fordította a fejét, Gergő még mindig tartotta.
— Te ütsz. A testvéred lefog. — Minden szót külön ejtett ki. — De van valami, amiről fogalmatok sincs.
Rövid csend következett. Gergő markolása megingott.
— Miféle papírokról hadoválsz? — próbált gúnyolódni Balázs, de a mosoly nem állt össze az arcán.
— Tudom, hogy holnap rendkívüli ellenőrzést kapsz a munkahelyeden. A központból.
Balázs arca elszürkült. Erről csak tegnap értesült — és senkinek sem szólt.
— Azt is tudom, hogy Gergő új hitelt vett fel a szalonra, a felesége autóját adva fedezetül. Réka erről még semmit sem tud.
Gergő keze megremegett.
— Honnan…?
— És azt is tudom — folytatta Nóra higgadtan —, hogy a közös vagyonotok lefoglalásához szükséges iratok már elindultak a megfelelő helyre. Nem az enyémre. A tietekre. A lakás, az autók, a számlák — minden veszélyben van.
A szavai tárgyilagosan hangzottak, mintha időjárás-jelentést közölne. Dermedt csönd telepedett a szobára. Gergő engedte el először a karját, mintha megégette volna.
— Ez őrültség! Miféle lefoglalás? — hebegte.
Balázs hallgatott. A tekintetében lassan ébredt felismerés: nem pánikoló áldozatot lát, hanem ellenfelet.
— Hazudsz — mondta végül rekedten. — Nincs hozzáférésed semmihez.
— Több mindenhez van, mint hinnéd — felelte Nóra, és méltósággal feltápászkodott. — Megvannak a hitelszerződéseid másolatai. Az üzeneteitek arról, hogyan akartok kiszorítani a lakásból. És a hangfelvételek az efféle „családi beszélgetésekről”.
Felvette a papírt, amelyet az előbb elé tettek, és lassan, darabokra tépte. A cafatokat Balázs lába elé szórta.
— A jogászotok biztos vár benneteket. Javaslom, látogassátok meg. Nekem dolgom van.
Nem nézett vissza, amikor a hálószobába ment. Csak a hátán érezte a két férfi dermedtséggel vegyes, ébredező rettegését.
Az ajtót becsukva neki támaszkodott, és csak akkor engedte meg magának a remegést. A könnyei hangtalanul folytak. A csuklóin vörös ujjnyomok lüktettek.
Most már tudták. A játszma véget ért. Ami jön, az háború.
A nappaliban először síri csönd volt, majd suttogás. Gergő zavart hangja, Balázs fémesen csengő tagadása. Végül tárcsázás.
Nóra a zajokat hallgatva elővette a telefonját. Több nem fogadott hívás Esztertől. Visszahívta.
— Nóra! Mi történt? — Eszter hangja feszült volt.
— Megpróbáltak kényszeríteni. Balázs megütött. Gergő lefogott.
— Azonnal rendőrség!
— Lesz feljelentés. De előbb lépnünk kell. Elmondtam nekik mindent.
Rövid csend a vonalban.
— Akkor most kiszámíthatatlanok lesznek — mondta végül Eszter. — El kell tűnnöd onnan. Azonnal.
Tíz perccel később Nóra már egy táskába dobálta az iratait, a laptopját, a legszükségesebbeket. A nappaliból Balázs ideges, emelt hangja szűrődött át: valakivel ellenőriztette az állítólagos lefoglalást. A válasz megnyugtatta — egyelőre.
— Blöff — hallotta tisztán. — Nincs semmi.
A hangjában azonban már nem volt teljes bizonyosság.
Nóra a balkon felé fordult. Második emelet. A bejárati ajtó felől léptek közeledtek.
Nem maradt idő.
Kinyitotta az ajtót, a hideg levegő arcul csapta. Lent, az utcán, Eszter autója állt. A nő felnézett, és intett.
— Nóra! Nyisd ki az ajtót! — dörömbölt Balázs.
A táskát ledobta a fűre. Átlendítette a lábát a korláton.
— Utoljára mondom!
A zár recsegett.
Nóra lehunyta a szemét, és elrugaszkodott.
A föld keményen érkezett a talpa alá, fájdalom nyilallt a térdébe, de talpon maradt. Felkapta a táskát, és rohant az autóhoz.
— Indulj! — lihegte.
Az autó elindult, mire Gergő kiért az erkélyre.
A ház lassan eltűnt mögöttük.
— Vége — suttogta Nóra.
— Nem — rázta meg a fejét Eszter. — Most kezdődik.
Három nappal később már ügyvéd, feljelentés, hivatalos beadványok álltak mögötte. A bankok értesítést kaptak. A jogi gépezet mozgásba lendült.
A negyedik napon reggel tízkor Nóra és Eszter a ház előtt álltak, ahol egy szolgálati autó parkolt. A végrehajtó bemutatkozott, iratokat mutatott.
— Kezdhetjük?
Nóra megszorította a táskáját, és bólintott.
A lakás ajtaja résnyire nyitva volt. Bent rendetlenség, fülledt levegő fogadta őket. A nappaliban Balázs és Gergő ültek, kialvatlanul, feszülten.
Amikor meglátták a kíséretet, megdermedtek. Arcukon düh és bizonytalanság keveredett.
— Ez meg mi? — állt fel Balázs, sápadtan.
A válasz már a levegőben lógott, mielőtt bárki kimondta volna.