Eszter szavai után nem maradt több bizonytalanság. A stratégia kirajzolódott, a következő lépések pedig könyörtelen pontossággal várták, hogy végrehajtsák őket.
— A bankok — folytatta Eszter halkan, de metsző élességgel — nem nézik jó szemmel, ha valaki megpróbálja kijátszani őket. Ha tudomásukra jut, hogy Balázs a lakásban lévő tulajdoni hányadát akarja gyorsan pénzzé tenni, miközben a hitelei bedőlni készülnek, azonnal lépni fognak. Végrehajtási eljárást indítanak, és zárolják az ingóságait, mielőtt még bármit eltüntethetne. Gyorsabban, mint ahogy egy válóper lezajlana.
Nóra idegesen összekulcsolta az ujjait.
— Ez rettenetesen bonyolultnak hangzik… és hosszadalmasnak.
— Adminisztratív folyamat, igen. De működik — válaszolta Eszter határozottan. Aztán közelebb hajolt hozzá. — Van még valami, ami talán a legfontosabb: a testi épséged. Ha rájönnek, hogy ellenük dolgozol, agresszívek lehetnek. Mindent dokumentálnod kell. Minden fenyegetést, minden megalázó megjegyzést. Ha érzed, hogy feszült beszélgetés közeleg, indítsd el a hangrögzítést a telefonodon. Ha pedig erőszakhoz folyamodnak…
Nóra félbeszakította, alig hallhatóan.
— Már majdnem megtörtént. Tegnap. Amikor rákérdeztem a bankszámlakivonatra, Balázs majdnem megütött. Csak az utolsó pillanatban állt meg.
Eszter arca elkomorult.
— Ez már túlmutat puszta fenyegetésen. Ha újra előfordul, azonnal orvosi látlelet. Utána feljelentés. Még a néhány nap alatt gyógyuló sérülés is számít. Ez nemcsak védelem, hanem nyomásgyakorlás is. A bíróság komolyan veszi az ilyesmit vagyonmegosztásnál vagy kapcsolattartásnál. Érted?
Nóra bólintott. A szó: háború, visszhangzott benne. Olyan csatába kényszerült, amelyet sosem akart megvívni.
— És ha rájönnek? — kérdezte remegő hangon. — Azt mondta, van „ötlete”, hogyan kényszerítsen aláírásra.
Eszter az ablakhoz lépett, majd hirtelen megfordult.
— Akkor fokozni fogják a nyomást. Elszigetelnek, zsarolnak, pszichésen támadnak. Hajnalka szombati látogatása már az első lépés. Most kell eldöntened, Nóra. Végigcsinálod? Bíróság, botrány, rágalmak? Készen állsz rá, hogy mindent kockára tegyél azért, hogy ne maradj semmivel?
A kérdés súlya ránehezedett. Nóra lehunyta a szemét. Felidézte Balázs közönyös tekintetét, Gergő gúnyos félmosolyát. Az évek alatt belé nevelt jelentéktelenség érzését.
Amikor újra kinyitotta a szemét, már nem volt benne ingadozás.
— Igen — mondta halkan, de szilárdan. — Nem akarok többé rettegni. Megvédem, ami jogosan az enyém.
Eszter lassan bólintott.
— Akkor kezdjük.
Fél órával később Nóra már az utcán sétált. A táskájában az iratok eredetijei lapultak, a másolatok Eszternél maradtak. A zsebében egy apró, kulcstartónak álcázott hangrögzítő pihent.
A bankfiókban kivárta a sorát, majd kikérte a friss jelzálogkivonatot. A papírlap száraz adatokat tartalmazott, mégis benne volt a házasságuk teljes pénzügyi története.
Nem ment haza egyből. Előbb Júliához indult — egy volt kollégához, akit Balázs ki nem állhatott, és ezért biztosan nem keresné ott. Júlia meglepődött ugyan, de készségesen elvállalta, hogy pár napra megőrzi az „tanfolyami jegyzeteket”. A vastag mappát betette a saját kis páncélszekrényébe.
Hazafelé Nóra egyszerre érzett könnyebbséget és ürességet. Otthon már nem voltak bizonyítékok. Csak a látszat.
Délután négy körül ért haza. Gyorsan előkészítette a vacsorát, közben több rejtekhelyet is kialakított: egy meglazult szegélyléc mögé, egy üres kávésdoboz aljára, ahová pendrive-ot rejtett, majd ráöntötte a zaccot.
Fél hétkor kattant a zár.
Balázs belépett, köszönés nélkül.
— Megvan a kivonat?
— Igen — válaszolta Nóra nyugodt, visszafogott hangon, és átnyújtotta a papírt.
Balázs átfutotta, majd félretette.
— Holnap tízkor megyünk az ügyvédhez. Elindítjuk a részed értékesítését.
Nóra belseje megfeszült.
— Miért az enyémet?
— Mert én tartom el ezt a házat — felelte élesen. — A lakás az enyém marad. Te megkapod a pénzed, és eltűnsz.
A szavak kegyetlenül csattantak. Nóra zsebében megnyomta a rögzítő gombját.
— Nem fogok aláírni — mondta.
Balázs arca eltorzult.
— Dehogynem. Holnap bejössz, leülsz, és azt írod alá, amit eléd tesznek.
A pillantása a konyhakés felé siklott. A fenyegetés kimondatlanul is világos volt.
Éjjel Nóra üzenetet küldött Eszternek. A válasz gyorsan érkezett: „Ne menj el. Reggel szimulálj rosszullétet. Kell az idő.”
Hajnalban valódi hányingerrel ébredt. A tükörben sápadt arc nézett vissza rá.
Amikor Balázs szólt, hogy indulni kell, összegörnyedve feküdt az ágyon.
— Nem tudok felkelni. Szédülök.
Balázs nem hitt neki. Gergő is megjelent, ingerülten.
— Ne játsszd meg magad — vágta oda.
Nóra kapaszkodott az ajtófélfába.
— Tényleg rosszul vagyok.
Balázs megragadta a karját.
— Elég volt. Gyere.
A nappaliban már előkészített papírok hevertek az asztalon.
— Ülj le. Írd alá.
Nóra a lapokra nézett. Jogi szöveg, de a lényeg egyértelmű: lemond mindenről.
— Nem — mondta tisztán.
A csend feszült volt.
— Tessék? — kérdezte Balázs halkan, veszélyesen.
— Nem írom alá.
A következő pillanatban Balázs meglökte. Nóra hátratántorodott, a kanapé szélébe ütődött, majd a földre esett.
— Állj fel! — üvöltötte.
Megpróbált feltápászkodni, de Gergő lehajolt hozzá, megragadta a csuklóit, és olyan erővel csavarta hátra, amit nem nézett volna ki a gondosan ápolt kezekből. Éles fájdalom hasított a vállába.
— Fogd le — utasította Balázs.
Gergő zihálva a tarkójához közel tartotta, térdre kényszerítve őt a padlón. Mozdulni sem tudott. A megaláztatás perzselő volt, szinte fizikai fájdalomként égett benne.
Balázs leguggolt elé.
— Utoljára kérdezem. Aláírod?
Nóra felemelte a fejét. A félelem ott volt benne, de valami más is: makacs elszántság.
— Nem.
A válasz csendesen, mégis visszavonhatatlanul hangzott el. És ebben a pillanatban mindannyian tudták, hogy innen már nincs visszaút.