A sült csirke és a piruló krumpli illata betöltötte a lakást, mégsem tudta elnyomni azt a sűrű, megszokott feszültséget, amely estéről estére rátelepedett a falakra. Nóra szó nélkül pakolta ki a tányérokat a konyhaasztalra. A nappaliból mély, elégedett nevetés hallatszott: Balázs és az öccse, Gergő a meccset nézték. A dohányzóasztalon üres sörösüvegek sorakoztak, alattuk nedves karikák csúfították a lakkozott fát.
– Végre kaja is van – vetette oda Balázs anélkül, hogy hátranézett volna, amikor Nóra elé tette az ételt. – Még éhen hal az ember, mire elkészülsz.
– Ne haragudj – felelte automatikusan, és leült a helyére, háttal az ablaknak. Mindig oda ült. Az volt „az ő helye”.
Gergő, aki vele szemben foglalt helyet, féloldalas mosollyal mérte végig. Úgy bámulta, mintha egy bútordarab lenne, amely bármikor elromolhat.
– Már megint ez a párolt hús? – piszkálta az ételt a villájával. – Balázs, mikor tanítod már meg rendesen főzni? Egy normális steak-et, mint amilyet az én Eszterem csinál.
– Őt? – horkant fel Balázs, miközben jó adag krumplit szedett. – Ő inkább azon agyal, hogyan tegyen félre még pár forintot. Házi közgazdász, komolyan.
A sértettség forrón kúszott fel Nóra torkába, de az asztal alatt összezárta a térdét. Most nem. Ma nem szabad. Inkább kinézett az ablakon. A ház előtti nyírfán épp kipattant egy rügy, halványzöld levélcske bújt elő belőle. Tavasz volt. Valahol a lakás falain túl létezett a tavasz.
– Holnap hozd a bankszámlakivonatot – szólalt meg Balázs, továbbra sem nézve rá. – A lakáshitelest. Meg a közös hitelkártyáét is.
Nóra lassan felé fordult.
– Miért?
– Miért, miért… – utánozta gúnyosan Gergő. – Nem a te dolgod. A pénzügyekhez a férfiak értenek. Át kell íratni pár dolgot.
A gyomrában jeges csomó képződött. Átíratni. Az utóbbi hetekben egyre többször hallotta ezt a szót, félmondatokban, telefonbeszélgetésekben, Gergő „új projektjével” kapcsolatban. Olyan projekttel, amihez pénz kellett.
– De ezek közös kötelezettségek – mondta halkan, mégis határozottan. – A lakás is mindkettőnk nevén van. Nélkülem nem lehet…
A villa csattanása a tányéron úgy szólt, mint egy lövés. Balázs hátradőlt, arca elsötétült.
– Most jogi előadást tartasz nekem? – kérdezte mély, fenyegető hangon. – Azt mondtam, hozod a kivonatot. És aláírod, amit mondok. Pont. Erről nincs vita.
Gergő elégedetten figyelte a jelenetet.
– Hallgass a bátyámra, Nóra. Ne bonyolítsd. Mindenkinek jobb lesz.
Nóra a tányérjára szegezte a tekintetét. A szósz zsíros rétege megdermedt a húson. Még egy kicsit. Tarts ki. Ők nem tudják.
– Rendben – suttogta.
– Na látod – Balázs már evett tovább, mintha mi sem történt volna. – Tudod, hogy nem szeretem, ha ellenkeznek velem.
A vacsora csendben folytatódott, csak az evőeszközök csörgése és a sportriporter hangja törte meg a hallgatást. Nóra úgy tett, mintha enne, de a falatok megakadtak a torkán. Gondolatai a hálószobában jártak, a szekrény felső polcán lévő kopott barna mappán. És a telefonján, amely a köntöse zsebében lapult. Reggel, amíg a férfiak aludtak, lefotózott még egy iratot: a lakáshitel első befizetéséről szóló szerződést, amelyen világosan szerepelt, hogy az összeg fele az ő nagymamájától örökölt pénzből származott.
Gergő, miután befejezte az evést, hátratolta a széket és cigarettáért nyúlt.
– Akkor holnap intézzük a papírokat. Szombaton pedig jön anyu, hogy családi körben átbeszéljük.
Nóra összerezzent. Az anyós. Újabb láncszem.
– Én… szombaton találkoztam volna egy barátnőmmel – próbálkozott gyengén.
– Lemondod – zárta rövidre Balázs. – A család az első.
Bólintott. Ők már tervezték a jövőt – egy olyat, amelyben neki legfeljebb mellékszerep jutott. Nem sejtették, hogy a bankszámlakivonat már egy másik nő kezében van: Eszterében, aki elegáns kosztümben, a belvárosi irodájában alaposan átnézte.
Amikor visszavonultak a meccshez, Nóra mosogatni kezdett. A meleg víz csípte a kezén lévő apró vágásokat. Újra kinézett az ablakon: a rügy már majdnem teljesen kibomlott. Elővette a telefonját. Üzenet érkezett Esztertől: „Megkaptam a dokumentumokat. Holnap 11-re várlak. Minden rendben lesz.”
Nóra elmosolyodott – alig láthatóan. Holnap. Holnap minden másképp indul.
A meccs véget ért, a kommentátor hangja elhalkult. A férfiak kimentek a balkonra cigarettázni. A résnyire nyitott ajtón át foszlányok jutottak be.
– Lépni kell, Balázs – hallatszott Gergő hangja. – Nem húzhatjuk tovább.
– Tudom. De makacs lett.
– Akkor szorítsd meg! Férfi vagy, nem?
Nóra megdermedt a kezében tartott törlőronggyal.
– Nyomás alatt tartom – mondta Balázs ingerülten. – De most óvatosan kell. Jogokról beszél meg hasonlók…
– Jogok? – Gergő felnevetett. – Az ő joga az, hogy csöndben maradjon. A hitel nagy részét te fizeted. Az ő része csak az a régi örökség az önrészből. Azt is meg lehet támadni.
Nóra ujjai elfehéredtek a rongyon. Mindent kiszámoltak.
– Pereskedni idő – morogta Balázs. – Nekem viszont most kell a pénz. Biztos vagy a szalonban?
– Teljesen! Jó hely, szinte új felszerelés. Eszter mindent átnézett. Csak az utolsó részlet hiányzik. A te feled pont annyi, mint az ő lakásrésze. Eladjuk az ő tulajdonrészét, én beszállok a bizniszbe. Ő meg bérelhet valami lyukat.
Nevettek.
– És ha nem ír alá?
– Majd anyu ráhat. Ha kell, máshogy is megoldjuk. Nincs gyerek, nincs komoly rokonság, a munkája sem valami fényes. Félni fog.
Hosszú csend.
– Rendben – mondta végül Balázs. – Szombaton megbeszéljük.
Visszajöttek. Nóra már a pultot törölte, mintha semmit sem hallott volna.
– Főzöl kávét? – kérdezte Gergő.
– Persze.
A kávéfőző zúgása betöltötte a konyhát. Nóra a sötét ablakban a saját tükörképét látta. Belül forrt benne valami – nem félelem, hanem hideg elszántság.
Később a fürdőszobába zárkózott. A víz csobogása elfedte a lélegzetét. A tükörben sápadt arc nézett vissza rá, de a szemében új fény égett.
– Próbáljátok meg – suttogta hangtalanul.
Másnap minden mozdulata gépies volt. Balázs induláskor még egyszer figyelmeztette:
– Hat után megyek a papírokért. Készíts másolatot is.
– Rendben.
Amint az ajtó becsukódott, a lakás néma lett. Nóra sötét farmert és egyszerű pulóvert vett fel. A mappát egy vastag borítékba csúsztatta, majd a táskájába tette. Az utcán friss levegő fogadta. Gyorsan haladt, néha hátranézett, mintha követnék.
Eszter irodája egy felújított régi épület harmadik emeletén volt. A névtábla: „Jogi tanácsadás – Eszter Kovács”. Nóra mély levegőt vett, és belépett.
A barátnő felállt az asztal mögül. A szigorú üzleti megjelenés egy pillanat alatt feloldódott, amikor meglátta őt.
– Nóra… – ölelte át szorosan. – Féltem, hogy meggondolod magad.
– Itt vagyok – felelte rekedten.
Leültek. Nóra részletesen elmesélt mindent: a megaláztatásokat, a balkonon hallott tervet, az anyós közelgő látogatását.
– El akarják adni a részemet – mondta végül határozottan.
Eszter átnézte az iratokat: házassági anyakönyvi kivonat, tulajdoni lap, hitelszerződések, a régi önrészről szóló papír az örökséggel.
– Figyelj – mondta végül. – Semmit nem írsz alá. Semmit. A férjed által felvett hitelek ügyében pedig van mozgásterünk. Ha bizonyítjuk, hogy a kölcsönöket a tudtod és beleegyezésed nélkül, nem a család érdekében vette fel, akkor azok az ő egyéni tartozásai lehetnek. Ha fizetésképtelenné válik, a bank a tulajdonrészére teheti rá a kezét. Megelőzhetjük a lépéseit.
Nóra némán hallgatta.
– Tehát… mi lépünk előbb?
Eszter bólintott.
– Pontosan. De ehhez még szükségünk lesz néhány további bizonyítékra és egy jól megtervezett stratégiára, mert a következő napok döntő jelentőségűek lesznek.