— Kingánál van egy kisbaba. Valahogy magához került… és úgy tudjuk, az ön gyermeke lehet.
A levegő megdermedt köztük.
— Kicsoda? Gyerek? — a fiú szeme elkerekedett. — Nekem nincs gyerekem.
— Akkor kié? Ebben a lépcsőházban maga az egyetlen Benedek — erősködött Alexandra.
— Mondom, hogy nincs! — rázta a fejét értetlenül.
— Ezt még bizonyítani kell — csattant fel Alexandra. — Valaki tévedésből rossz ajtóhoz vitte a babát. Lakást cserélhettek.
— Várj egy pillanatot, Alex — szólt közbe bizonytalanul Kinga. — Hadd magyarázzam el rendesen. A negyediken lakom. Reggel egy ismeretlen fiatal nő a karomba nyomott egy csecsemőt, azt mondta, Benedek gyereke, aztán elszaladt. Nálunk nincs ilyen nevű lakó. Arra gondoltunk, talán emeletet tévesztett.
— És ebből mi következik rám nézve? — bökött a mellkasára a fiú.
— Nem akarja vállalni, igaz? — forrt tovább Alexandra.
— Mit vállalni? — látszott rajta, hogy még mindig nem fogja fel a helyzetet.
— Jöjjön fel, megmutatjuk — intett Alexandra.
Kinga szelídebben próbálkozott:
— Mondja… tavaly nyár végén nem volt valami… kapcsolata?
— Kapcsolatom? Mármint…? — felnevetett kínjában. — Internetem van, az bőven elég. Hogy hívják a lányt?
— Nem tudom. Be sem mutatkozott… Lehet, hogy tényleg tévedtünk. Elnézést — Kinga finoman megragadta Alexandra karját, és a lépcső felé húzta.
— Várjanak! — szólt utánuk Benedek. — Nem tudok segíteni valahogy? Blogot vezetek, informatikával foglalkozom. Kitehetnénk egy felhívást: „Keressük a baba édesanyját vagy édesapját”, fotóval, életkorral…
— Nem, köszönjük — hárított Kinga gyors kézmozdulattal. Már így is szorongott Márk miatt, és tudta, hogy hivatalosan a 112-t kellene hívnia, nem közösségi oldalakon keresgélni.
— Rendben… ha mégis szükség lenne rám, többnyire itthon vagyok — tette hozzá a fiú kissé csalódottan.
— Ez a mai nemzedék… — csóválta a fejét Alexandra, ahogy leértek. — Dolgozni nem járnak. Szerinted hazudott?
— Inkább tipikus otthon ülő számítógépes srácnak tűnt. Nem valami szoknyavadásznak.
Márktól nem érkezett hívás, hiába várta Kinga; a telefonja elérhetetlen volt. Végül Rékát tárcsázta.
— Jaj, anya, ne haragudj! Teljesen szétcsúszott a nap. Zsófiát vittem uszodába, Gergő ma szólt, hogy kellene új mez a focira, rohangálok egész nap. Közben Márk is hívott. Őrület az egész!
Ha Réka tudná, micsoda napja volt Kingának…
„Holnap első dolgom lesz értesíteni a rendőrséget” — határozta el.
Ám amint lehunyta a szemét, újra felvillant előtte a reggeli lány arca: kétségbeesett, riadt, mégis valami halvány reménnyel teli tekintet. Mi történik a kicsivel, ha hivatalos útra tereli az ügyet?
Az éjszaka zaklatottan telt. Kinga minden neszre felriadt, karjába vette a babát, tápszert készített, ringatta. Csak pirkadat előtt nyomta el őket egyszerre az álom.
Az édesanyja telefonja ébresztette.
— Hogy van a lábad? Átjössz ma?
Kinga az ablakra, majd az alvó kislányra pillantott.
— Igen, megyek.
— Hozz majd körtét, és ha lehet…
A gyerekeknek levegő kell — gondolta Kinga. Egy vastag sálból rögtönzött hordozót, gondosan átöltöztette a babát. A ruhácskái újszerűek, ízlésesek voltak. Jóleső, anyai érzés töltötte el, miközben a kis testet a mellkasához igazította. Bevásároltak, és furcsa módon élvezte, hogy most nem egyedül járja az utcát. Csakhogy az ötödik emelet…
— Te jó ég, ez kicsoda? — tágra nyílt szemmel bámult az anyja.
— Nem „mi”, hanem „ki”. Fogd meg a szatyrokat — felelte Kinga, és bevitte a babát a szobába, hogy lefektesse, majd ő is leüljön kicsit.
— Honnan került hozzád?
— Dóra Semjén kérte, hogy vigyázzak az unokájára. Elugrott a fodrászhoz, én meg csak egy órára elvállaltam.
— És a lábad?
— Már nem fáj.
Együtt gyönyörködtek a kislányban, és aznap egyszer sem került szóba semmilyen panasz.
— Nézd, hogy kapaszkodik az ujjamba! És hogy hívják?
— Nem kérdeztem meg. Azt hittem, csak rövid időre lesz nálam.
— Név nélkül hozol el egy gyereket? — korholta tréfásan az anyja.
Hazafelé menet Kinga komolyan törte a fejét, milyen név illene hozzá. Mintha így közelebb kerülhetne az ismeretlen anyához.
Otthon üzenet villant fel: az előfizető elérhető. Márk!
Azonnal visszahívta, és kapkodva, összevissza hadarva mindent elmesélt.
— Tessék? Anya, megőrültél? Hiszen nős vagyok! — döbbent meg a fia.
— De hozzám hozták a gyereket! És a Benedek… azt hittem, talán te…
— Anya, én Márk vagyok, nem Benedek. Te adtad ezt a nevet. Ez nyilván tévedés. Azonnal hívd a rendőrséget! Ha kell, én intézem.
— Nem, majd én. Csak éhes volt, sétáltunk egyet, vettem friss tápszert… Most mindjárt…
— Anya! Rendőrség! Rögtön! Aggódom érted.
— Ne idegeskedj. Csak túlgondoltam. Olyan aranyos ez a kislány…
— Le kellett volna jelenteni a lakásodba Petyáék fiát, hogy figyeljen rád, ne keveredj kalandokba…
— Butaság! Ma mindent elrendezek. Alexandra is segít.
— Nem ma. Most. Hívd fel őket!
Kinga azonban nem tette. A baba ismét megéhezett, pelenkát is kellett cserélni. Előbb a teendők, aztán telefonál.
Aztán beléhasított a gondolat: el kell engednie. De hova viszik majd? Talán a gyermekrendelőbe, onnan fertőző osztályra? Melyik intézménybe? Munkájából adódóan jól ismerte a kórházakat, és önkéntelenül is összehasonlította őket, arra jutva, hogy ennél jobb helye sehol sem lenne.
Csakhogy másnap huszonnégy órás szolgálat vár rá. Ráadásul jogilag is kényes a helyzet: idegen gyermeket tart magánál bejelentés nélkül.
Ebben a fia nem tévedett.
Miután végzett a teendőkkel, kimerülten ledőlt a kis, meleg test mellé. Szinte egyszerre aludtak el.
A csengő éles hangja riasztotta fel.
Óvatosan kihúzta a karját a baba alól, az ajtóhoz lépett, belenézett a kémlelőnyílásba — és megdermedt. Kinyitotta.
— Hol van? Hova vitte? Miért nem mondta rögtön, hogy nem maga az? — zihálta a küszöbön álló fiatal nő. Ugyanaz volt, aki reggel a karjába adta a gyereket. Csak egy trikó és rövidnadrág volt rajta a hűvös ellenére, haja csapzott, tekintete lázasan csillogott.
— Mit kellett volna azonnal mondanom? — kérdezett vissza Kinga még félálomban.
— Hogy nem maga az! — tört ki a lányból.
— Valószínűleg azért nem, mert én vagyok az, akinél hagyta — emelte meg a szemöldökét Kinga. — Maga rohant el olyan gyorsan, hogy esélyem sem volt bármit tisztázni.
— Jó… de tudja, hol van, igaz? Ugye tudja? — a hangja könyörgővé vált, a szemében pánik vibrált.
Kinga félreállt az ajtóból.
— Jöjjön be.
A lány belépett, és feszült várakozással nézett körül, mintha azt remélné, azonnal megkapja a választ arra, amiért visszajött.