Nem is olyan régen történt Szegeden, egy gondosan rendben tartott, negyedik emeleti lakásban, egy kilencszintes panelházban. Itt élt Kinga, az egyedülálló, de még mindig aktívan dolgozó nyugdíjas.
Az élete kiszámítható mederben haladt: nyugdíj, ügyeleti beosztások, néha egy-egy barátnős beszélgetés, időnként utazás Pécsre az unokákhoz, és a mindennapos törődés az édesanyjával, aki külön lakásban lakott.
Az a nap sem ígért semmi rendkívülit.
Reggel Kinga felhívta az anyját, megkérdezte, hogy érzi magát. Szabadnapos volt. Nyugdíjasként is vállalt műszakokat egy magánklinikán: huszonnégy órát dolgozott, aztán három nap pihenő következett. Telefonokat fogadott, időpontokat egyeztetett.
És ma? Mi is volt a terv? Főzni valamit, aztán átmenni anyához – a szokásos program. Őszintén szólva már kissé terhes volt ez a napi rutin: egy sóhaj, egy szemforgatás, és indult is.
Két udvaron kellett csak átvágnia, apróság. Az ebéddel sem kellett sokat bajlódnia: maradt még tegnapról borscs és némi sütemény. Az ötödik emelet lift nélkül viszont mindig próbára tette.
És persze a végeláthatatlan panaszáradat. Hol ez fájt, hol az sajgott, részletes beszámolókkal a fájdalom „szakaszairól” és „csúcspontjairól”. Tanácsot nem kértek tőle – az édesanyja diagnózisainak száma szinte végtelen volt, mind kiegészítve a szomszédasszonyok bölcsességeivel és a televíziós „mindentudó” orvosok intelmeivel.
Kinga szavai rendszerint leperegtek róla. „Mit értesz te ehhez? Te csak a szikét adogattad” – vágta oda nem egyszer, annak ellenére, hogy Kinga közel negyven évet húzott le műtősnőként egy komoly intézményben.
– Te aztán tudod… melyik szikét kell odanyújtani – legyintett sokszor az anyja.
Mindegy. Egy átlagos nap.
Útközben be akart ugrani a boltba. A szemeteszsákot letette az ajtó mellé, majd a tükör elé állt, és kissé felfrissítette a sminkjét. Hatvanon túl is csinos asszony benyomását keltette: finom nevetőráncok a szeme sarkában, barátságos arc, rövidre vágott, világos hamvasszőke haj, feltűnő fülbevaló. Az arca csak alig ereszkedett meg.
„Veszek anyának rozskenyeret és egy kis vajat” – gondolta, miközben kontúrceruzával kihúzta a száját.
Ekkor megszólalt a csengő.
A házban működött kaputelefon, így hívatlan látogatók ritkán jutottak fel. Talán a szomszéd, Szonja néni – néha áthívta teára.
Kinga még mindig a rúzst szorongatva nyitotta ki az ajtót.
A küszöbön egy világosbarna hajú, copfos fiatal nő állt csíkos pólóban, hosszú sötét kardigánban, farmerben, hátán hátizsákkal. Később Kinga pontosan fel tudta idézni az öltözékét, de abban a pillanatban csak az arcát és a karjában tartott barna plédbe bugyolált csomagot látta.
A lány szeme összeszűkült, arccsontja megfeszült. Mély levegőt vett, egy lépést tett előre, és Kinga kezébe nyomta a csomagot.
– Ez az öné!
Kinga ösztönösen átvette – a rúzs még mindig a kezében volt. Érezte a súlyt, lenézett… és a szíve kihagyott egy ütemet.
Egy csecsemő.
Mire felkapta a fejét, a lány már a lépcsőn sietett lefelé.
Kinga kilépett a folyosóra, még mindig nem értve, mi történik.
– Benedek gyereke… nekem tanulnom kell! – kiáltotta vissza a lány, cipője kopogása egyre távolodott.
Lent becsapódott a kapu.
Csend.
Kinga még állt egy darabig, hátha visszafordul. Aztán lassan visszament a lakásba. A szemeteszsákra pillantott, és valami egészen abszurd gondolat suhant át rajta: „El ne felejtsem kivinni, ha megyek anyához.”
Ekkor vette észre az idegen táskát a földön. Mikor tette le?
És csak akkor futott végig rajta a hideg.
Istenem… ez egy élő kisbaba! Mit mondott? Hogy Benedek gyereke?
Biztosan Benedeket mondott?
Kinga a karjában tartott csöppséggel bement a nappaliba, és leült a kanapéra. Igen, tisztán emlékezett a névre: Benedek.
De melyik Benedek?
Neki egyetlen fia van – Márk. Nős, két gyerek apja, Pécsen élnek. Kinga Szegeden maradt.
A férje, Levente, öt éve halt meg.
Semmi nem állt össze.
A baba megmozdult a karjában.
Óvatosan lefektette a kanapéra, kibontotta a plédet. Bézs kötött rugdalózó, apró kislány, szájában békás cumi. Legfeljebb egyhónapos lehetett.
– Na, na, kicsim… – simította meg a meleg homlokot. A baba cuppantott párat, majd újra elszenderedett.
A válaszok bizonyára a táskában lapultak. Két cumisüveg, egy doboz tápszer, pelenkacsomag, néhány váltóruha.
Kinga tudatának egy része még mindig azt remélte, hogy mindjárt újra megszólal a csengő, a lány visszajön, elnézést kér, és minden visszatér a régi kerékvágásba: szemét, bolt, anya…
Befejezte a sminket, időnként kinézett az ablakon. Nem látta sehol.
Hol lehet? Hogy tehet ilyet valaki?
Egy idő után a kislány mocorogni kezdett. Kinga fölé hajolt, bizonytalanul. Nem az ő gyereke – szabad-e levetkőztetnie, megetetnie? Van hozzá joga? Újra az ablakhoz lépett, várakozott.
De végül le kellett vennie a rugdalózót. Alatta pelenka és kis ingecske.
Kislány.
A felelősség súlya nehéz takaróként nehezedett rá. Valaki egyszerűen letette az ajtaja elé.
Benedek… Benedek…
És ha mégis…?
Márk fiatalkorában nem vetette meg a kalandokat. Kinga eleget korholta a futó kapcsolatai miatt. Előfordult, hogy lányokat is felhozott a lakásba. De az már a múlt – a házasság előtti idők. Most tisztességes családapának látszott. Igaz, elmerült az üzletben, állandóan intézkedett, de ki nem? Nemrég fizették ki a hitelt, új autót vettek, a gyerekek nőnek…
– Jól van, aranyom, mindjárt tiszta lesz – mormolta, miközben rutinos mozdulatokkal kicserélte a pelenkát és visszaadta rá a ruhát.
Vajon az anyja képes volt erre?
A keze nem felejtett: felvette a nyöszörgő kislányt, és a konyhába ment, hogy elkészítse a tápszert.
Ekkor megszólalt a telefon.
Kinga kissé ügyetlenül, a babát fél kézzel tartva nyúlt a készülékért, és felvette a hívást.