Nóra még mindig ott ült, amikor Levente közelebb hajolt hozzá, és halkan, de nyomatékosan folytatta:
— Ők nem egyszerűen pimaszak. Ennél sokkal rosszabb. Veszélyesek, mert meg vannak győződve róla, hogy te „tartozol” nekik.
Nóra lassan felnézett rá. A tekintete már nem volt zavaros, inkább tiszta és kemény.
— Én senkinek nem tartozom — mondta.
Alig hallható volt, szinte csak lehelet. Mégis, belül úgy hasított végig rajta ez a mondat, mintha mennydörgés dördült volna.
6. szakasz: Az utolsó találkozás és a határ, amit már nem lehet eltolni
Egy hét telt el. Ezalatt ügyvédnél jártak, minden korábbi vagy lehetséges meghatalmazást érvénytelenítettek, lecserélték a zárakat, kamerákat szereltettek fel. Nóra úgy érezte magát, mint aki újra tanul járni — de most végre a saját életében.
A rokonság azonban nem adta fel.
Egy este megszólalt a csengő. A kaputelefon kijelzőjén Melinda arca jelent meg.
— Nóra — szólalt meg mézes hangon —, engedj be. Beszélnünk kell.
Levente ott állt mellette, szótlanul. Nóra vett egy mély levegőt, majd megnyomta a gombot.
— Mondja ott, ahol van.
Melinda összeszűkítette a szemét a kamera előtt.
— Nem fogok egy kaputelefonon keresztül tárgyalni, mint valami bűnöző.
— Akkor nincs miről beszélnünk — felelte Nóra nyugodtan.
Az asszony arca elvörösödött.
— Te… te teljesen kifordultál magadból! Ez a férjed tette veled! Én vagyok az anyád!
Nórában reflexből megmozdult a régi bűntudat — majd ugyanabban a pillanatban szétfoszlott az új felismerés súlya alatt: nem kötelező engedelmeskednem.
— Anya — mondta halkan, mégis határozottan —, nem lettem idegen. Felnőttem. És többé nem adom oda az otthonomat a „rokonság” nevében.
Ekkor Dóra bukkant fel Melinda mellett, szinte betolta magát a képbe.
— Hát te aztán hálás vagy! — csattant fel. — A tenger ott van az orrod előtt, és te kidobod a családodat!
Nóra elmosolyodott. Fáradt volt, de nyugodt.
— Dóra, a tenger közelsége nem jelent kötelezettséget. A gyerekeid sem tesznek téged a házam gazdájává. Találkozhatunk kávézóban, sétálhatunk a parkban. De itt lakni többé nem fogtok.
Dóra már nyitotta a száját, hogy folytassa, amikor Levente előrehajolt a kaputelefonhoz, és egyenletes hangon megszólalt:
— Ha még egyszer megpróbálnak meghívás nélkül bejutni, rendőrt hívunk. Akkor ez már nem vita lesz, hanem jegyzőkönyv.
Melinda elsápadt.
— Fenyegetsz minket?
— Tájékoztatom — válaszolta Levente.
Nóra megszakította a kapcsolatot.
Csend lett. Hosszú, sűrű csend. Végül Levente ránézett.
— Jól vagy?
Nóra lassan kifújta a levegőt.
— Félek. De… tudom, hogy jól tettem.
Levente bólintott.
— Ez a szabadság. Amikor ijesztő, mégis helyes.
Epilógus: A tengerparti ház nem mindenkinek jár, csak annak, aki tiszteli
Eltelt egy hónap. A ház fellélegzett. Új tapéta került a falakra, rend lett mindenütt. Dóra gyerekei nem rohanták többé végig a folyosókat. Esténként Nóra és Levente végre lesétáltak a partra, kéz a kézben hallgatták a hullámokat, szavak nélkül.
Egy délután Nóra a verandán ült egy bögre teával. Levente mellé telepedett.
— Megbántad? — kérdezte.
Nóra a vízre nézett. A felszín csillogott, mintha ígéretet hordozna.
— Csak azt sajnálom — felelte —, hogy nem léptünk hamarabb.
Levente ráborította a kezét az övére.
— Tudod — mondta elgondolkodva —, egy ház nem csak téglából áll. Hanem abból, hogy mikor mondjuk: nem. Mikor azt, hogy lehet. És mikor azt, hogy tilos. Határokból épül.
Nóra bólintott.
— És csendből is — tette hozzá. — Azt hittem, a csend egyenlő a magánnyal. De kiderült… a békét jelenti.
És hosszú idő után először a tengerparti ház valóban az otthonuk lett. Nem átjáróház. Nem kötelességek helyszíne. Hanem egy tér, ahol végre szabad volt lélegezni.