— …senkit nem hívunk meg többé „szánalomból”.
Nóra bólintott. A szíve vadul vert, mégsem a félelem hajtotta ezt az ütemet, hanem valami új: eltökéltség.
4. szakasz: A rokonság támadásba lendül — szomszédokon és szégyenen keresztül
A következő két nap olyan volt, mintha ostrom alá kerültek volna.
Dóra végigtelefonálta az egész famíliát. Estére Nóra telefonja megállás nélkül pittyegett: üzenet érkezett Emesétől, egy unokatestvértől, meg néhány ismeretlen „jóakarótól”, akik hirtelen mind fontosnak érezték a véleményüket.
„Hogy volt szíved kirakni az anyádat?”
„Levente teljesen elnyom téged!”
„Ott gyerekek vannak!”
„Szívtelen vagy!”
A legkellemetlenebb jelenet a harmadik napon történt, amikor Nóra lement a közértbe. A lépcsőház előtt, a padon két szomszéd ücsörgött. Amint meglátták, hirtelen elhallgattak. Majd az egyikük, Gabriella néni, feltűnően nagyot sóhajtott.
— Jaj, Nóra… nem gondoltam volna magáról. Az édesanyja sír.
Nóra megállt.
— Gabriella néni — válaszolta higgadtan —, anyu azért sír, mert nem kapott ingyen ellátást egy panzióban. Én meg három héten át sírtam, mert a saját otthonomban káosz volt.
A szomszéd zavartan pislogott.
— De hát mégiscsak… család…
— A család az, aki megkérdezi, jöhet-e — mondta Nóra. — Nem az, aki falakat bont, és utána hálát követel.
Továbbindult. Érezte, ahogy a forróság az arcába szökik. Legszívesebben eltűnt volna. Mégis kihúzta magát. Mert most először értette meg igazán: a szégyen fegyver, amivel mindig sakkban tartották.
Otthon Levente már az ajtóban ránézett.
— Megszóltak? — kérdezte.
— Igen — fújta ki Nóra. — Most már az egész lépcsőház tudja, milyen „rossz lány” vagyok.
Levente közelebb lépett, és csendesen megszólalt:
— Tudod, mi vagy valójában? Egy nő, aki először saját magát választotta.
Nóra lesütötte a szemét.
— És ha tényleg mi vagyunk a rosszak?
Levente két tenyerébe fogta az arcát.
— A rossz emberek nem kérdezik meg maguktól, rosszak-e. Ők csak kihasználnak másokat.
A mondat belé akadt, mintha horgony ereszkedett volna le benne.
5. szakasz: Váratlan felfedezés — iratok és a valódi csapda
Az ötödik napon Nóra elhatározta, hogy rendet tesz a lakásban. Úgy érezte, ha a szekrényekben helyreáll a rend, talán a fejében is csillapodik a zűrzavar.
Kihúzta a nappali kisszekrény fiókját, ahol a pótkulcsokat és a fontos papírokat tartották. A mozdulat közepén megdermedt.
A dosszié nyitva volt. Néhány irat elcsúsztatva. És köztük egy lap, amit korábban sosem látott.
Meghatalmazás.
Dóra nevére.
Nóra gyomra jeges görcsbe rándult.
Felkapta a papírt, gyorsan végigfutotta a sorokat: „képviselet”, „rendelkezési jog”, „eljárhat…” — homályos jogi fordulatok, de az üzenet egyértelmű volt. Valaki nem érzelmi nyomással akart bejutni az életükbe, hanem hivatalos úton.
— Levente! — szólt ki.
Levente belépett, és azonnal meglátta az arcát.
— Mi történt?
Nóra válasz nélkül átnyújtotta a lapot.
Levente elolvasta. Az arca megkeményedett.
— Iratokat kerestek — mondta halkan. — Amíg aludtunk. Emlékszel, amikor Márk éjjel „mosdóba ment”?
Nóra nagyot nyelt.
— Azt akarták, hogy… elintézzenek valamit?
Levente élesen kifújta a levegőt.
— Ez nem vendégeskedés. Ez kísérlet arra, hogy rátegyék a kezüket a tulajdonunkra. Holnap ügyvédhez megyünk. Feljelentést teszünk csalás kísérlete miatt. És a legfontosabb: nincs többé olyan, hogy „hiszen rokonok vagyunk”.
Nóra hirtelen leült a székre, a lába alig tartotta meg.
— Istenem… — suttogta. — Azt hittem, csak túlreagálom, és ők egyszerűen nem tudják, hol a határ.