— …először ma reggel mondom ki hangosan — folytatta Nóra higgadtan —, nem mi tettük tönkre ezt a családot. Hanem az a hozzáállás, hogy „mindent szabad”.
Melinda ajka vékony vonallá préselődött.
— Így beszél az a nő, akit a férje felbujtott — sziszegte.
— Nem — szólt közbe Levente nyugodtan, de keményen. — Így beszél az a nő, akit tíz éven át senki sem volt hajlandó meghallgatni.
Ekkor Dóra kivágta a bejárati ajtót. A csattanás beleremegett a lakásba.
— Elég volt! — kiáltotta. — Megyünk! Gyertek, gyerekek! Ezt még megemlegetitek!
Elmentek. És a ház… három hét után először lett csendes. Nem kellemes csend volt: szokatlan, nyomasztó, szinte fájó a füleknek.
Nóra lassan végigsétált a nappalin. Megállt a falnál, ahol filctoll nyomai maradtak, ránézett a szőnyegen sötétlő foltokra, majd az üres polcra, ahol korábban a váza állt.
— Rosszak vagyunk? — kérdezte halkan, Leventére sem nézve.
Levente mellé lépett, átkarolta a vállát.
— Élünk — mondta egyszerűen. — És végre megvédjük magunkat.
Nóra bólintott. A mellkasában azonban még ott dobolt a nyugtalanság. Ismerte a családját. Nem szoktak csak úgy eltűnni. Ha elmennek, az általában csak előkészület.
Nem is kellett sokat várni.
Déltájban megcsörrent a telefon. A kijelzőn: „Anya”.
Nóra vett egy mély levegőt, majd fogadta a hívást.
— Na, elégedett vagy? — Melinda hangja nyugodt volt. Túlságosan nyugodt. — Meglátjuk, mire mentek nélkülünk. Én egyébként kórházba készülök. A szívem…
Nóra lehunyta a szemét. A régi fegyver. A „szív”.
— Anya, ha rosszul vagy, hívj mentőt — felelte tárgyilagosan. — El tudok menni hozzád. De nálunk nem fogtok lakni.
Csend.
— Szóval így állunk… — húzta el Melinda. — Jól van. Megjegyzem.
A vonal megszakadt. Levente némán figyelte Nórát, majd amikor letette a telefont, halkan megszólalt:
— Ezt jól csináltad.
Nóra először mosolygott el aznap.
— Furcsa — vallotta be. — Mintha egész életemben féltem volna kimondani, hogy „nem”. És most… csak egy szó volt.
— Nem csak egy szó — intett Levente a falak felé. — Pajzs.
Ebben a pillanatban kopogtak.
3. szakasz: Meghívás nélkül visszatérni, avagy „csak beszélni jöttem”
Az ajtóban Márk állt. Egyedül. Hátizsákkal. Az arckifejezése magabiztos volt, mint aki eleve biztos benne, hogy beengedik.
— Sziasztok — mondta könnyedén. — Jöttem.
Levente nem mozdult.
— Nem.
Márk pislogott.
— Mi az, hogy nem? Csak beszélgetni akarok.
— Beszélgetni lehet a lépcsőházban — felelte Levente, összefonva a karját. — A lakásba nem jössz be.
Márk elmosolyodott.
— Komolyan mondod? Nem vagyok ellenség. Csak itt aludnék. Anyának nehéz a gyerekekkel. Nektek meg… tengernyi helyetek van.
Nórában felforrt a düh. Úgy ejtette ki a „tengert”, mintha az bárkié lenne, aki elég hangosan követelőzik.
— Márk — szólalt meg határozottan —, tegnap cipőben feküdtél a fotelünkben. Idegeneket hoztál fel. Semmiben nem segítettél. Használtad a lakást, minket is.
— Jaj már, Nóri néni — legyintett. — Ti felnőttek vagytok, unatkoztok. Én legalább életet hozok ide.
Levente egy lépéssel közelebb lépett.
— Még egy szó — mondta hidegen —, és hívom a rendőrt. Menj el.
Márk arca megfeszült.
— Azt hiszitek, ezt büntetlenül lehet? — sziszegte. — Levente bácsi, tudod, hogy ezzel ellenségeket szerzel?
Levente nyugodtan válaszolt:
— Csendet szereztem. Nekem az elég.
És becsukta az ajtót.
Nóra a falnak dőlt, nagyot sóhajtott. A keze remegett.
— Nem fogják abbahagyni — mondta.
— Nem — értett egyet Levente. — Akkor nekünk kell okosabbnak lenni.
Elővette a telefonját.
— Mától zárat cserélünk. Kamerákat is felszerelünk. És még valami… — Nórára nézett, mintha már a következő lépést mérlegelné.