1. szakasz: Az az éjszaka, amikor a „rokonok” először szembesültek a nemet mondással
Levente mondatai ott maradtak a levegőben, nehézen és forrón, mintha izzó vasdarabok lettek volna.
— …És akkor mi van? — kérdezte újra, most már halkabban, mégis fenyegetőbben. — Ez feljogosít benneteket arra, hogy engedély nélkül beköltözzetek hozzánk?
Az anyós, Melinda, nagyot pislogott, mintha arcul csapták volna.
— Levente, te teljesen meghibbantál! — bukott ki belőle végre. — Mi egy család vagyunk! Ilyet nálunk nem szokás csinálni!
— Nálunk meg az a szokás, hogy tiszteletben tartják a házigazdát — vágott vissza élesen Levente. — És hogy senki nem csinál átjáróházat más otthonából.
Dóra, Nóra húga, előrelépett. A kezében szorongatott kompótospoharat úgy tartotta maga elé, mintha pajzs lenne.
— Most komolyan ki akarsz tenni minket? Gyerekestül? Éjszaka?
— Azt mondtam, reggel — felelte Levente higgadtan. — És azt is mondtam, hogy mindenki megy. Kivétel nincs.
Márk, az unokaöcs, végre felnézett, és lustán elvigyorodott.
— Nahát… forradalom van, mi?
— Pontosan — bólintott Levente. — Azért robbant ki, mert elegem lett abból, hogy statiszta legyek a saját lakásomban.
Nóra kissé hátrébb állt, és érezte, ahogy a szíve egyszerre ver vadul és könnyebbül meg. Szégyen égett benne — a régi, ragadós érzés, amit gyerekkora óta cipelt, mindig mások miatt. Ugyanakkor ott volt mellette valami új: a megkönnyebbülés. Borzasztóan belefáradt abba, hogy mindig „jó kislány” legyen.
— Nóra! — sziszegte Dóra, felé fordulva. — Hallod, miket beszél? Ezt hagyod neki?
Nóra kinyitotta a száját… és először nem mondta azt, hogy „ugyan, ne csináljunk jelenetet”.
— Hallom — felelte nyugodtan. — És egyetértek vele.
A szobára síri csend borult. Még a gyerekek is megérezték, hogy a felnőttek átléptek egy láthatatlan határt, és mozdulatlanná dermedtek.
Melinda remegő kézzel igazította meg a kötényét.
— Hát akkor legyen — mondta jéghideg hangon. — Ha nektek „saját szabályaitok” vannak, éljetek is szerintük. Csak majd ne sírjatok, amikor segítségre lesz szükségetek.
— Mi már sírunk — válaszolta Nóra halkan. — Minden egyes nap. Csak eddig nem akartátok észrevenni.
Melinda válaszra nyitotta a száját, de végül nem szólt semmit. Sarkon fordult, beviharzott a konyhába, és úgy csapta be a szekrényajtót, hogy az evőeszközök csörömpölve hullottak szét.
Dóra megragadta a gyerekeket.
— Pakoljatok! Itt nem szeretnek minket! — zokogta hangosan, szinte színpadiasan.
Márk felállt, nagyot nyújtózott, lassan és kihívóan, mintha azt üzenné: úgysem számít.
— Jól van — vetette oda. — De, Levente, tudd, hogy ennek nem lesz jó vége. A családdal nem bánnak így az emberek.
Levente keserű mosollyal válaszolt.
— Most is rossz vége van. Innen már csak jobb jöhet.
Az éjszaka senkinek nem hozott álmot. Táskák csapódtak, Melinda dühösen dobálta a holmikat az asztalra, a gyerekek nyafogtak. Nóra az ágy szélén ült, és ezt a zajt hallgatta, mint egy temetést: a tűrés régi szokásának búcsúztatását.
2. szakasz: Bőröndök reggele és az utolsó próbálkozás a sajnáltatásra
Reggel nyolcra a nappali megtelt csomagokkal. Dóra látványosan járkált fel-alá, mély sóhajokkal kísérve minden lépést.
— Jegyezzétek meg, gyerekek — mondogatta. — A saját rokonaitok tesznek ki benneteket az utcára.
Levente némán itta a kávéját, mintha meg sem hallaná. Nóra az ablaknál állt. Odakint a tenger nyugodtan hullámzott, kék és közömbös volt, mintha mit sem tudna a lakásban dúló családi háborúról.
Melinda egészen közel lépett hozzá.
— Fel tudod fogni, mit tettél? — suttogta. — Szétszakítottad a családot.
Nóra lassan felé fordult.
— Anya — mondta csendesen, de határozottan —, végre kimondtuk azt, amit eddig mindenki csak lenyelt magában.