Kibérelt egy apró szobát a város szélén, mindössze egy hétre. Nem menekülésnek szánta, csak annyira vágyott, hogy ne az autó hátsó ülésén kelljen lehunynia a szemét. Este bevásárolt valami gyors ennivalót, leült az idegen kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Pár perc sem telt el, a zaj elviselhetetlenné vált. Kikapcsolta. Akkor hallotta meg először igazán a csendet.
Nem azt a meleg, otthonos némaságot, ami Emesével körülvette őket, ahol kávé és levendula illata keveredett a reggelekhez. Ez a csend üres volt és kemény: annak az embernek a csendje, aki túl későn tanulta meg, mennyit ér a saját kényelme.
Elővette a telefonját, és végiggörgette a zakynthosi képeket. Első pillantásra minden vidámnak tűnt: tenger, nevetés, esti fények, könnyű ígéretek. Most azonban mást vett észre. A tekintetét, ahogy újra meg újra nem Nikolettet nézi, hanem valahová mögé, mintha ösztönösen tudta volna: ez nem élet, csak bujkálás.
Anélkül, hogy igazán eldöntötte volna, Emese számát pötyögte be. Nem beszélni akart, csupán ellenőrizni, elérhető-e még. A hívás kicsengett.
— Igen? — szólt bele Emese.
Marcell torka összeszorult.
— Emese… csak… nem gondoltam, hogy te…
— Hogy képes leszek? — kérdezte halkan. — Hogy menni fog nélküled? Hogy nem várok tovább, nem magyarázok helyetted? Igen, Marcell. Megy.
Behunyta a szemét.
— Hibáztam.
— Tudom — felelte Emese nyugodtan. — De a bocsánatkérés nem adja vissza az éveket. Nem fogok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, csak azért, hogy te könnyebben lélegezz.
— Még helyrehozhatnánk…
Emese sóhaja fáradt volt, de tiszta.
— Te dolgozhatsz magadon. Az hasznos. De a házasságunkat nem lehet megjavítani. Olyan otthonban akarok élni, ahol nem hazudnak nekem. Ahol nem cserélnek le egy „ismerősre”. Ahol nem tesznek félre, mint egy elhalasztott tervet.
Marcell érezte, ahogy gombóc nő a torkában.
— Van… van valakid?
Emese halvány mosollyal válaszolt:
— Magamat találtam meg. És hidd el, hosszú idő után ez most elég.
Rövid szünet után halkabban folytatta:
— Vidd el a dolgaidat. Ne húzd tovább. És kérlek, ne gyere bejelentés nélkül. Nem háborút akarok. Csak szabadságot.
A vonal megszakadt.
Marcell a sötétben maradt, és megértette: nem az volt a legfájóbb, hogy Emese elment. Hanem az, hogy csendben, békével tette meg. Mert valójában már jóval korábban elkezdett kifelé lépni önmagából.
Epilógus — Egy hét a parton egy „ismerőssel”, és a hazatérés, ami mindent megváltoztatott
Egy hónappal később a régi lakásukban már idegenek éltek. Más virágok álltak az ablakban, ismeretlen kabátok lógtak az előszobában, és azon a falon, ahol egykor a közös képük volt, most egy tengert ábrázoló poszter feszített. Emese néha elsétált a ház előtt — nem nosztalgiából, hanem munkába menet. És minden alkalommal nem fájdalmat érzett, hanem könnyűséget, mintha végre letette volna azt a súlyos terhet, amelyet túl sokáig cipelt.
Egy kis garzont bérelt a belvároshoz közelebb, és beiratkozott mindarra, amit évekig halogatott: tanfolyamokra, edzésre, terápiára. Nem bizonyítani akart senkinek. Csak visszaszerezni a saját hangját.
Marcell számára pedig lassan összeállt az egyszerű igazság: az árulás nem mindig az ágyban kezdődik. Néha ott indul, ahol természetesnek vesszük, hogy majd megvárnak. Hogy mindent megbocsátanak. Hogy az otthon mozdulatlan marad, amíg mi „döntésre jutunk”.
Csakhogy az otthon nem falakból áll. Az otthon napi választás.
Emese pedig már meghozta a sajátját.