— …valódi.
Marcell tátva maradt szájjal állt egy pillanatig, mintha hirtelen kifutott volna alóla a talaj.
— De hát mi… mi együtt spóroltunk… a felújítás… — hebegte, és már ő maga is érezte, mennyire gyengén hangzik.
Emese bólintott, lassan, kimérten.
— Pontosan ezért nem hajigáltam ki a holmidat az utcára. Mindent elvittek egy raktárba, egy hónapra előre ki van fizetve. És ezért jöttem ide is, nem rendeztem jelenetet a lépcsőházban. Nem akarom megalázni téged. Azt már megtetted magadnak.
Az ügyvéd ekkor kinyitotta az aktatáskáját, elővett egy rendezett dossziét.
— Marcell úr — szólalt meg száraz, hivatalos hangon —, itt találja a válás és a vagyonmegosztás feltételeit. Emese nem tart igényt az ön személyes megtakarításaira, sem az autóra. A közös számlák megszüntetésre kerülnek. A dokumentumok rögzítik továbbá, hogy ön önként elhagyja az ingatlant, és lemond a bentlakás jogáról.
Marcell Emesére nézett, és először nem fájdalmat látott a szemében, hanem tisztaságot. Valami végérvényes nyugalmat.
— Hogy tudtad ezt ilyen gyorsan… mindent elintézni? — akadt el a hangja. — Azt hittem, sírni fogsz. Ordítasz. Könyörögsz.
Emese ajkán halvány mosoly jelent meg, minden él nélkül.
— Sírtam. Korábban. Amikor „tovább maradtál bent dolgozni”. Amikor eltűntek az üzenetek. Amikor úgy tettem, mintha nem vennék észre semmit. Aztán felhívtam azt a helyet, ahol elvileg a konferenciád volt. És azt mondták: „Marcell nincs kiküldetésen. Zakynthos nem szerepel a programban.” Onnantól már nem maradt mit kisírni. Csak intézni kellett.
Marcell ökölbe szorította a kezét.
— És velem mi lesz? — kérdezte halkan, most először őszintén.
Emese figyelmesen végigmérte.
— Ugyanaz, ami velem volt hónapokon át. Megtanulsz létezni más támasza nélkül. Egy különbséggel: te választottad ezt.
A mondatban nem volt bosszú. Csak egyensúly.
Az ügyvéd után Marcell kiment az utcára, beült az autóba, és hosszú ideig csak a kormányt nézte. Végül elővette a telefonját, és felhívta Nikolettet.
A nő azonnal felvette, élénken.
— Na? Mondtad neki?
Marcell keserűen felnevetett.
— Nem volt rá idő. Emese már mindent tudott. És már ki is adta a lakást. Gyakorlatilag… nincs hol laknom.
A vonal másik végén túl hosszú csend állt be.
— Hogyhogy kiadta? — kérdezte végül óvatosan Nikolett. — Akkor te hol leszel?
— Nem tudom. A dolgaim raktárban. A lakásban idegenek.
Nikolett megköszörülte a torkát.
— Figyelj… ez tényleg váratlan. De hát felnőtt ember vagy. Kiveszel valamit.
Marcellben ekkor tört el végleg valami. Nem a szíve — az illúzió.
— Nikolett — mondta lassan —, te azt mondtad, mellettem állsz. Hogy nem lehetünk „két szék között”.
— A kapcsolatunkról beszéltem — vágta rá gyorsan. — Az együttélés más. Komoly dolog. Kicsi a lakásom, és… most nem állok készen ekkora változásra.
Marcell hallgatott.
— Csináljuk úgy — folytatta Nikolett mézes hangon, amely most ragadósnak tűnt —, hogy előbb rendezed a válást, lenyugszol, aztán majd… meglátjuk. Ne tegyél rám nyomást, jó?
Marcell bontotta a hívást.
És hosszú idő óta először nem büntetésként élte meg az egyedüllétet, hanem igazságként: addig voltak mellette emberek, amíg kényelmes volt. Amíg volt lakás, státusz, félbehagyott élet.
Amikor maradt a valóság — maradt ő maga.