A portásnő közelebb hajolt a pulthoz, tekintete olyan volt, mint aki mindig mindent tudott, csak ritkán mondta ki.
— Jaj, Marcell… — húzta el a szót, amikor meglátta az arcát. — Maga már megint itt van?
— Hol van Emese? — vágott közbe élesen, minden udvariasság nélkül.
Az asszony lassan megvonta a vállát.
— Elutazott. A holmiját elszállították. A kulcsokat leadták a közös képviseletnél. Viszont hagyott magának… — kinyitotta az asztalfiókot, matatott benne, majd egy borítékot csúsztatott át. — Ezt.
A borítékon ismerős, szabályos kézírás állt: „Marcellnek. Azonnal nyisd ki.”
Nem várt. Ott, az előtérben feltépte a papírt. Belül több lap volt, valamint egy kisméretű kártya, rajta egy cím.
Az első oldalon rövid üzenet fogadta:
„Marcell, nem szükséges hívnod. Tudom, hogy nem volt semmilyen ‘konferencia’. Tudom, hogy Zakynthoson voltál Nikolettel. Az életemben többé nem marad helye olyan hazugságnak, ami a kanapémon ül, és azt állítja magáról, hogy ‘munka’. A dolgaid raktárban vannak (a címet lent találod). A lakást kiadtam. A bérleti díj a hitel törlesztésére és az új életemre megy. Ha beszélni akarsz, holnap 12:00-kor. Közjegyzőnél/jogásznál. Ott nem lesz jelenet. Ja, és a kulcsok már nem működnek. Ahogy a kifogásaid sem.”
A második lap már nem szavakból állt, hanem tényekből: válókereset másolata, értesítés a közös bankszámla megszüntetéséről, egy hotel foglalásának kinyomtatott igazolása két névre. És végül, mintha külön erre az ütésre tartogatta volna: fényképek. Marcell és Nikolett a tengerparti sétányon. Marcell és Nikolett egy étteremben. Marcell és Nikolett a reptéren. Dátumokkal. Élesen felismerhető arcokkal.
Háromszor olvasta végig az üzenetet. Mindhárom alkalommal abban reménykedett, hogy talál benne legalább egy sort, ami azt sugallja: „csak túlreagáltam”. De ilyesmi nem volt. Egyetlen dolog volt világos: Emese nem játszotta tovább a hiszékeny szerepet.
Leült a ház előtti padra. Nevetséges — a repülőn még a válásról ábrándozott, próbálgatta a mondatokat, amikkel majd „megmagyarázza”. Most pedig ott volt előtte, egy boríték formájában. Kész tényként. Az ő közreműködése nélkül. Az irányítás teljes hiányával.
Megrezdült a telefonja. Üzenet Nikolettől.
„Na? Hazaértél? Hogy ment a beszélgetés? ❤️”
Marcell a kis szívecskét nézte, és először nem vágyat érzett, hanem undort — saját kettős élete iránt.
Gépelni kezdett, aztán kitörölte. Végül csak ennyit írt:
„Rossz. Most nem tudok.”
Másnap húsz perccel korábban érkezett meg az ügyvéd irodájába. Fel-alá járkált a folyosón, mint valaki, aki nem találja a helyét, miután az addigi élete darabokra hullott.
Emese pontosan délben lépett be. Semmi dráma. Sem fekete ruha. Világos ing, farmer, nyugodt tartás. Az a fajta Emese, aki régen volt — mielőtt ő egy olyan nővé tette, aki éjszakákon át várt, és törölt üzenetek után kutatott.
Vele érkezett a jogász is — szemüveges férfi, olyan hanggal, amitől az ember ösztönösen az igazat akarja mondani.
— Szia — köszönt Emese.
Marcell felállt.
— Te… te tényleg kiadtad a lakást? — bukott ki belőle, bár maga is érezte, mennyire értelmetlen a kérdés.
— Igen — felelte Emese higgadtan. — És mielőtt felemelnéd a hangod: a lakás az én nevemen van. Ezt mindig is tudtad. A részed annyi volt benne, hogy itt laktál. Tíz éven át mégis úgy tettem, mintha „közös” lenne, mert hittem abban, hogy a „mi” létezik.