A taxi eltűnt az éjszakában, Marcell pedig még mindig a ház előtt állt, tekintetét az egykori lakásuk ablakaira szegezve. A második emeleten égett a villany: meleg, hívogató fény, mintha odabent valaki várná. Ez azonban nem illett a képbe. Emese mindig mindent lekapcsolt, ha korán nyugovóra tért. Márpedig péntek volt, mindjárt tizenegy óra, és a függönyök mögött árnyak suhantak át, mintha többen járkálnának a szobában.
„Talán még fenn van” — próbálta magát megnyugtatni Marcell, és elindult felfelé a lépcsőn.
A lépcsőházban idegen parfüm és pirított hagyma szaga keveredett; valamelyik szomszéd megint késő esti vacsorát készíthetett. Előhalászta a kulcsait, megszokásból megpörgette a kulcscsomót az ujjai közt, és gondolkodás nélkül a lakásajtó felé indult.
Aztán megtorpant.
Az ajtón új tábla függött. Letisztult, fehér, dísztelen: „Kérjük, ne zavarjanak. Bérléssel kapcsolatban hívja ezt a számot.” Alatta egy telefonszám.
Marcell pislogott, mintha így el tudná tüntetni a látványt. Felnézett a lakásszámra. Stimmelt. A keze ösztönösen a zár felé mozdult — csakhogy a zár teljesen más volt. Új, csillogó, karcmentes.
Belepróbálta a kulcsot. Nem fordult.
Újra megpróbálta. Erősebben.
Semmi.
— Ne szórakozzunk már… — lehelte, majd megnyomta a csengőt.
Először csend. Aztán odabentről határozott léptek közeledtek. Kattanás hallatszott, az ajtó kivágódott, és a küszöbön egy ismeretlen, nagyjából harmincöt éves férfi állt, otthoni pólóban.
— Kit keres? — kérdezte gyanakvóan.
Marcell érezte, ahogy kihűl a tenyere.
— Ez… az én lakásom — préselte ki magából.
A férfi összevonta a szemöldökét.
— Itt nem lakik senki Marcell néven. Mi bérlők vagyunk. Öt napja költöztünk be.
Abban a pillanatban Marcell számára minden világossá vált: a fény az ablakokban nem Emesét jelentette. Az a világosság már egy másik életé volt.
— Bérlők? — kérdezett vissza Marcell, mintha az ismétlés megváltoztathatná a valóságot. — És… Emese hol van?
— A tulajdonos? — a férfi hangja enyhült, de az óvatosság megmaradt. — Igen, vele kötöttünk szerződést. Emesének hívják. Minden papír rendben volt, átadta a kulcsokat, azt mondta, a lakás üres.
A szobából előlépett egy lány, teáscsészével a kezében.
— Mi történt? — kérdezte, amikor meglátta Marcellt.
— Semmi — felelte kurtán a férfi, majd újra Marcellre nézett. — Nem lehet, hogy eltévesztette a címet?
Marcell száraz, örömtelen mosollyal reagált.
— El. Úgy tűnik, az életemet tévesztettem el.
Hátrált egy lépést, majd még egyet. Az ajtó halkan becsukódott előtte. Nem csapódott — csak lezárták, ahogy idegenek előtt szokás.
Ott maradt a folyosón, tanácstalanul, nem tudva, mit kezdjen a kezével, hogy ne lássák, mennyire remeg.
Felhívta Emesét.
Egy csörgés. Kettő. Három.
Nem vette fel.
Újra tárcsázott.
Ismét kicsöngött, majd az automata száraz hangja szólalt meg: „Az előfizető átmenetileg nem elérhető.”
Marcell a hideg falnak támasztotta a homlokát. Belül fellobbant a düh — vakító és tehetetlen.
„Hogy merte ezt megtenni?”
Azonnal megszólalt egy másik hang is, halkabban, kellemetlen őszinteséggel:
„És te mit mertél megtenni?”
Nagyot sóhajtott, majd elindult lefelé a lépcsőn. A bejáratnál egy idős portásnő teljesített szolgálatot, éles tekintettel figyelve minden érkezőt, mintha pontosan tudná, mikor kinek van szüksége válaszokra.