Zoltán ajkán baljós félmosoly villant fel.
– Márk – mondta lassan.
Márk előrelépett, és megállt Nóra mellett, nem tolakodón, inkább természetes magától értetődőséggel.
– Nóra társa vagyok.
– Úgy rémlik, megkért, hogy menj el – vetette oda hűvösen.
– Tényleg? – Zoltán élesen füttyentett. – Szép gyorsan felejtesz, Nórácska.
– Én meg azt hittem…
– Nem – vágott közbe Nóra nyugodtan. – Te soha nem gondolkodtál.
Sem rajtam, sem azon, ami köztünk volt. Mert igazából nem is volt „mi”. Csak az elvárásaid léteztek, meg az én hallgatólagos beletörődésem.
Most ennek vége, Zoltán.
Nem vállalom tovább.
Meglepte saját hangja: nem remegett, nem bizonytalan volt, hanem csendesen határozott. Mintha végre pontosan tudná, mit mond.
Zoltán még próbált közbevágni, de a szavai már súlytalanul hullottak a levegőbe. Ami igazán számított, az már elhangzott.
Márk óvatosan megfogta Nóra kezét. Nem szorította, nem hangsúlyozta túl – pusztán jelezte, hogy ott van mellette.
A padlón egy csokor hevert. Zoltán dühösen ejtette el, mielőtt kiviharzott.
Nóra a szétszóródott rózsákat nézte, és eszébe jutott, hogy két évvel korábban egy ilyen gesztusért bármit megbocsátott volna.
Most azonban más volt minden.
– Jól vagy? – kérdezte Márk halkan.
– Igen – mosolyodott el, és érezte, hogy nem hazudik. – Tényleg jól.
Este a rakparton sétáltak. Május vége volt, a levegőt orgona illata telítette, és Nóra azon gondolkodott, milyen különös az élet: néha mindent el kell engedni ahhoz, hogy valami igazán fontos megszülessen.
– Min jár az eszed? – kérdezte Márk, átkarolva a vállát.
– Azon, mennyire féltem egyedül maradni.
Évekig kísértette ez a félelem. És ha nem győzi le, sosem találkozik vele.
Márk elhallgatott egy pillanatra, majd komolyan megszólalt:
– Én is féltem. A válás után azt hittem, már soha… Aztán megjelentél te. Valódi voltál.
Nóra közelebb bújt hozzá.
– Tudod, most jöttem rá: nem az számít, mi lesz később. Hanem az, hogy többé nem akarok másnak látszani csak azért, hogy megfeleljek.
– Nem is kell – mosolygott Márk. – Nekem pont így tetszel.
A hídon állva nézték a lemenő napot. Előttük még sok minden várt rájuk, könnyű és nehéz egyaránt. De Nóra már megtette a legfontosabbat: megtanulta tisztelni önmagát. A többi majd alakul.
Hazafelé szokatlan könnyedség kísérte.
Édesanyja az ajtóban megállította, végigmérte.
– Minden rendben?
– Igen – ölelte át Nóra. – Most már tényleg.
Éjjel különös álmot látott: egy útelágazásnál állt, a táblákon ez állt: „Múlt” és „Jövő”. Habozás nélkül a jövőt választotta, és mosolyogva ébredt.
Másnap reggel a munkahelyén egy kávé várta. A fedelére valaki ezt írta: „Reggelizünk?”
„Igen” – válaszolta üzenetben.
Öt perc múlva Márk jelent meg.
– Gondolkodtam… Talán kereshetnénk egy lakást. Közöset.
Két éve még úgy költözött össze egy férfival, hogy a „majd egyszer” ígéretébe kapaszkodott. Most minden másképp festett.
– Biztos vagy benne? – kérdezte őszintén. – Ez nagy lépés.
– Igen – felelte Márk, megszorítva a kezét. – Nem sietek, de nem is akarok egy helyben toporogni. Tudjuk, mit szeretnénk. És azt is, mit nem.
Nóra visszaszorította az ujjait az övére.
– Rendben.
Keressünk.