Márk ettől kezdve feltűnően gyakran bukkant fel Nóra irodájában. Hol valamilyen munkára hivatkozott, hol minden különösebb indok nélkül állt meg az ajtóban, mintha csak eszébe jutott volna valami. Mesélt az éppen futó terveiről, vázlatokat mutatott, és valóban kíváncsi volt arra, mit gondol róluk Nóra, nem puszta udvariasságból kérdezve.
Egy reggelen kávéval érkezett.
– Megfigyeltem, hogy mindig az instantot issza – jegyezte meg könnyed éllel. – Ez valóságos merénylet az ízlelőbimbók ellen.
A pohárból sűrű, telt illat szállt fel. Nóra belekortyolt, majd önkéntelenül lehunyta a szemét.
– Köszönöm… Igaza van, ez elképesztően jó.
– Márk – mosolygott rá. – Mit szólna, ha tegeződnénk?
Nóra biccentett, a csészét maga elé emelve, hogy elrejtse a mosolyát.
– Nóra.
Ettől a naptól kezdve minden reggel ott várta az asztalán a gondosan kiválasztott kávé. Dóra sokatmondóan kacsintott néha, de egy szót sem szólt – láthatóan levonta a következtetéseit. Nóra közben egyre ritkábban rezzent össze, ha megszólalt a telefon; Zoltán végre feladta a próbálkozásait, hogy „helyrehozza, ami elromlott”. A munka jól haladt, az édesanyja megnyugodott, örült, hogy a lánya ismét itthon van, és a reggelekhez hozzátartozott az a bizonyos tökéletes kávé.
Egy délután Márk leült az asztala szélére.
– Nyílik egy építészeti kiállítás – mondta.
Nóra felnézett a monitorról. A tekintetében több volt egyszerű szakmai invitálásnál.
– Ez randi akar lenni? – kérdezte minden kerülő nélkül.
– Igen – felelte őszintén. – Ha benne vagy.
Három hónap telt el azóta, hogy visszatért. Elég idő volt ahhoz, hogy tudja: készen áll.
– Benne vagyok.
A kiállítás magával ragadó volt. Márk lelkesedéssel mesélt a terveiről, olyan részletekre hívta fel a figyelmet, amelyeket laikus szem alig venne észre. Később lassan sétáltak az esti városban, és természetes mozdulattal fogta meg Nóra kezét, mintha ez mindig is így lett volna.
– Két évig voltam házas – vallotta be váratlanul. – Nem működött. Utána sokáig féltem újrakezdeni.
– És most? – kérdezte Nóra halkan.
– Most már nem félek.
A csók óvatos volt, kérdő, mégis meleg. Nóra visszacsókolt, és belül valódi, tiszta melegség áradt szét benne, nem az a hamis biztonság, amit korábban ismert.
Nem sokkal később, a cég bejáratánál Zoltán bukkant fel egy rózsacsokorral.
– Beszélhetnénk?
Két év megfelelési kényszere és az egyedülléttől való félelem egyszerre nehezedett rá, mintha el akarná temetni az épp csak kibontakozó új életet.
– Nincs miről – lepődött meg, milyen határozottan cseng a saját hangja.
– Nóra, tévedtem akkor – lépett közelebb Zoltán. – Bárkivel megesik. Most más lenne.
Nóra nézte őt, és idegennek látta. Hogy hihette valaha mosolynak azt a lekezelő vonást? Gondoskodásnak azt a birtokló viselkedést?
– Mi változna pontosan?
– Hát… elutazhatnánk pihenni. Vagy…
– Megházasodnánk? – mondta ki azt a szót, amit Zoltán két évig kerülgetett.
Az arcán fintor suhant át.
– Ugyan, Nóra. Jól megvoltunk együtt.
– Te kényelmesen voltál – javította ki. – Nekem fájt. Ennek vége.
– Mi folyik itt? – szólalt meg ekkor egy nyugodt hang Zoltán mögött.
Márk állt az ajtóban, egyenes tartással, határozottan. Nóra érezte, ahogy a félelem lassan elenged. Két évvel korábban egyedül volt – most már nem. Zoltán megfordult, ajkán furcsa, bizonytalan kifejezéssel, és a levegő hirtelen feszültté vált körülöttük.