Valami új, addig ismeretlen érzés keveredett benne a megkönnyebbüléssel.
A bőrönd engedelmesen zörgött mögötte az aszfalton, mintha pontosan tudná, hogy most nincs helye ellenállásnak. Zadar tavasza szokatlanul enyhének bizonyult: a levegő meleg volt, a fény puha, mintha maga a természet is csendben bátorítaná, hogy tiszta lappal induljon tovább.
Vác egészen másképp fogadta. Virágzó akácok illata lengte be az utcákat, a hűvös szél emlékeket sodort felé. Az állomáson az édesanyja várta — teljesen megőszülve, mégis ugyanazzal az ismerős tartással. Szó nélkül magához szorította.
– Gyere, kislányom, menjünk haza – mondta halkan.
Otthon citromos teát ittak, és Nóra mesélni kezdett. Arról, hogyan jutott el végre addig a felismerésig, hogy alkalmazkodónak lenni nem ugyanaz, mint szeretve lenni.
– Emlékszel – simította meg az anyja a kezét gyengéden –, milyen fontos volt neked gyerekként, hogy jó kislány legyél?
– Hogy mindenkinek megfeleljek… igen, emlékszem.
– Felnőttél, de ez a szokás veled maradt – tette hozzá Melinda, miközben újratöltötte a csészét. – Sebaj. A lényeg, hogy most már látod. A többi majd jön magától.
Este megcsörrent a telefon. Nóra nézte a kijelzőt, de a hívás váratlanul megszakadt. Nem sokkal később üzenet érkezett: „Hol vagy? Miért nem vitted el a dolgaidat?” Nem válaszolt. Sem erre, sem az azt követőkre. A készülék újra és újra csörgött — Zoltán nyilván nem számolt ezzel a fordulattal.
Órákkal később hosszú bocsánatkérő üzenet érkezett, ígéretekkel, hogy „mindent rendbe hoz”. Nóra csak annyit gondolt: ezt korábban kellett volna. Aznap éjjel hosszú idő után először aludt nyugodtan.
Reggel frissen ébredt, mintha egy évek óta cipelt, súlyos hátizsákot tett volna le végleg. Felhívta a régi munkahelyét — éppen könyvelőt kerestek. Időpontot egyeztettek.
– Nórácska! – robbant be az irodába Dóra, mint egy szélvihar. – Mikor jöttél meg? Miért nem hívtál?
Emese, a volt kolléganője és legjobb barátnője mit sem változott: hangos volt, élénk és ösztönösen segítőkész.
– Tegnap – mosolygott Nóra. – Gondoltam, benézek, hátha szükség van rám.
– Nagyon is! – lelkesedett Dóra. – De mondd… mi történt? Zoltán… a te…
– Az exem – vágta rá határozottan Nóra. – Eljöttem.
– Végre! – füttyentett Dóra. – Sejtettem, hogy egyszer kinyílik a szemed.
– Nem sokat meséltem.
– Ugyan, hallgattál volna? – legyintett a barátnője. – Mindegy. A lényeg, hogy itt vagy.
– Van egy új építészünk… Márk – folytatta kacsintva. – Okos, jóképű, és nem foglalt.
– Most nem – rázta meg a fejét Nóra.
– Tudom, nem erőltetem – nevetett Dóra. – Nézni azért szabad.
Márk magas volt, sötét hajú, harmincas évei közepén járhatott, figyelmes tekintettel és meglepően szelíd mosollyal. Az új projekt építészeti vezetőjeként dolgozott, így Nórának, könyvelőként, gyakran kellett egyeztetnie vele.
– Régóta van a cégnél? – kérdezte egy alkalommal, amikor költségvetésekkel érkezett hozzá.
– Nem, most tértem vissza – felelte Nóra. – Régen már dolgoztam itt.
– Miért ment el akkor?
– Szerelem miatt – mosolyodott el keserédesen. – Azt hittem, az volt.
Márk egy pillanatra elhallgatott, másképp nézett rá.
– És most?
– Most dolgozom – válaszolta egyszerűen, és ezzel akaratlanul is megnyitott egy új fejezetet.