— Nem lenne jobb, ha elmennél egy hétre édesanyádhoz? — vetette fel Zoltán úgy, hogy közben feltűnően kerülte Nóra tekintetét, és inkább a telefonján futó hírekbe mélyedt. — Lilla néni Rékával együtt jön, tudod jól, mennyire aprólékosan mindent megkritizál.
Nóra megdermedt a tűzhelynél. Éppen Zoltán kedvenc túrós palacsintáját sütötte, a serpenyőből felszálló illat most mégis émelyítőnek tűnt.
Két év alatt ez volt a harmadik alkalom, hogy Zoltán finoman, de egyértelműen arra kérte, „tűnjön el” pár napra, amikor a rokonok megérkeznek.
Odabent valami halkan, de véglegesen megrepedt benne, mintha vékony üveg pattant volna szét. — Rendben — felelte, és saját hangja is idegenül halknak hatott. — Elmegyek. A gondolat tisztán és végérvényesen villant fel benne: „Utoljára.”
Gépiesen fordította meg a palacsintákat, figyelte, ahogy aranybarnára sülnek, miközben az idő is mintha megállt volna.
Két év reménykedés. Két év célzásokból, várakozásból, kimondatlan ígéretekből.
Két év, amikor igyekezett a „jó nő” lenni: főzött, rendben tartotta a lakást, alkalmazkodott, kivárt.
Gondoskodó társ, ház körüli mindenesként működő nő, kényelmes jelenlét — csak éppen nem feleség, és nem az, akit igazán szeretnek.
Zoltán végre felnézett a kijelzőről. — Miért vagy ilyen borús? — kérdezte értetlenül. — Nem örökre küldelek el. Csak egy hét, és kész.
Nóra letette elé a tányért. — Persze — mondta egyszerűen.
Ez az „ennyi” azonban a fejében vészjósló csengéssel visszhangzott.
Amikor Zoltán mögött becsukódott az ajtó, Nóra leült a konyhában, és két év után először engedte meg magának, hogy valóban gondolkodjon.
Nem söpörte félre a gondolatokat azzal, hogy „még nem áll készen”, „majd egyszer”, „mindenkinél így van”.
Harminckét évesen ideje volt szembenézni a valósággal.
Főleg akkor, amikor a valóság már reggel arra kényszeríti, hogy anyjához meneküljön, nehogy útban legyen a „fontos” vendégeknek.
A telefon szokatlanul súlyosnak tűnt a kezében. A kicsengés hosszúnak és nyomasztónak hatott. — Anya… — remegett meg a hangja. — Ugye mehetek hozzád? — Nóra? — Melinda hangjában azonnal megjelent az aggodalom. — Baj van? — Semmi komoly — felelte sietve. — Csak… jó lenne hazamenni egy kicsit. — Természetesen, kislányom — mondta az anyja óvatos melegséggel. — Segítsek valamiben? — Nem kell, anya.
A csomagolás meglepően gyorsan ment.
Két év közösnek hitt élet belefért egy bőröndbe és egy sporttáskába.
Sminkek, ruhák, néhány könyv — ennyi maradt.
A legtöbb dolgot saját pénzéből vette. Zoltán ritkán ajándékozott, szerinte inkább „a jövőbe kellett fektetni”.
Abba a közös jövőbe, amelyről most kiderült, hogy soha nem is létezett.
A keze automatikusan pakolt, miközben emléktöredékek cikáztak a fejében: mennyire boldog volt, amikor összeköltöztek; hogyan célozgatott esküvőre; hogyan várt gyűrűt minden ünnepen, minden születésnapon. És azt is, milyen ügyesen hárította el Zoltán ezeket a beszélgetéseket. „Legalább saját lakás” — mondta a barátnőinek. „Biztos kapcsolat” — ismételgette magának. „Nem vagyok egyedül” — suttogta éjszakánként, miközben lenyelte a könnyeit.
Nem hagyott üzenetet.
Mit is írna? Hogy belefáradt abba, hogy mindig alkalmazkodjon? Vagy hogy ismerje be: ő csak egy átmeneti megoldás volt?
Mindez túl szánalmasnak, túl drámainak hangzott.
A kulcsokat az előszobai komódra tette. Ellenőrizte a tűzhelyet, az ablakokat — ez a megszokás már belé ivódott. Utoljára végignézett a lakáson.
Meglepő módon nem tört rá sírás, és nem érzett megbánást sem.
Csak egy mély, csontig hatoló fáradtság maradt benne, amely csendesen, de határozottan a távozás felé terelte.