Amint Lilla alakja végleg eltűnt a szemük elől, András halkan, de annál dühösebben káromkodott fel, és gondolatban porig szidta az anyját. Egyszerűen képtelen volt megérteni, miért nem tud végre békén hagyni őket. Mintha külön küldetésének tekintené, hogy mindenáron viszályt szítson köztük.
– Felhívom anyámat – morogta összeszorított fogakkal. – Úgy érzem, ideje lenne tisztázni pár dolgot.
– Vagy akár el is mehetnénk hozzá – jegyezte meg Nóra kesernyés mosollyal. – Szeretnék a szemébe nézni, amikor beszélünk. Megkérem a nővéremet, hogy addig figyeljen Lillára.
Nem telt bele fél óra, és Lillánál már ott toporgott a kedvenc nagynéni, karjai roskadoztak a játékoktól. A kislány örömteli sikongatása betöltötte a lakást. A nő egy pillanatra összenézett Nórával, majd bólintott, némán jelezve: nyugodtan menjenek, ő gondját viseli a kicsinek, amíg a szülők megpróbálják rendezni az ügyet.
Melinda Georgina, amikor meglátta levert fiát, széles mosolyra húzta a száját, ám ez a kifejezés hamar megfeszült. Nem is csoda, hiszen András mögött belépett az a meny, akit a nő szívből utált.
– Ha már itt vagytok, fáradjatok be – mondta hűvösen, és szó nélkül a konyha felé indult. – Teát kértek?
– Beszélgetni jöttünk – felelte András, félresöpörve anyja színpadias meglepettségét. – Miért sugalltad Lillának, hogy ilyen képtelenségeket mondjon nekem?
– Talán jobban tennéd, ha a saját gyerekednek hinnél, nem pedig annak a ravasz feleségednek – csattant fel Melinda. – És különben is, miből gondolod, hogy én bármit a fejébe ültettem? A nő hangja sértett volt, mintha a legmélyebb érzelmeibe gázoltak volna bele, és láthatóan még messze nem mondta ki az utolsó szót.