Nóra láthatóan egyre jobban megijedt, ahogy hallgatta a zokogó gyereket. Lehajolt hozzá, megsimította a haját, és remegő hangon szólalt meg:
– Szeretlek téged, kicsim, nagyon.
– Rosszat mondtam rólad… – vallotta be Lilla bűnbánóan. – De a nagyi kérte! Azt mondta, ha ezt elmesélem apának, akkor lesz egy kisöcsém. Én pedig annyira szeretnék egy testvért…
A házaspár összenézett, és egyszerre torzult el az arcuk. Hát persze, hogy Melinda megint belekeverte magát! Tudták jól, mennyire nem tudott megbarátkozni a házasságukkal, de hogy idáig elmenjen…
– Pontosan mit mondatott veled a nagymamád? – kérdezte András feszült hangon. Düh forrt benne: az anyja egy ártatlan gyereket rángatott bele a saját játszmáiba, ráadásul hazugságra kényszerítve őt a szülei előtt. Ez már minden határt átlépett.
– Azt, hogy járt nálunk egy bácsi, amikor te nem voltál itthon – felelte Lilla engedelmesen. – Meg azt is, hogy itt aludt… amikor elutaztál… ka… ka…
– Kiküldetésre? – segített rá András.
– Igen. A nagyi azt mondta, akkor majd szeretnél nekem kisöcsit adni. Ugye tényleg szeretnél? – A kislány hatalmas, kék szemei könyörögve tapadtak az apjára, aki nem tudott ellenállni, és szorosan magához ölelte.
– Nagyon is szeretnék – mondta halkan. – És ígérem, lesz is testvéred. Viszont egy ideig nem fogsz találkozni a nagymamával.
– Biztos, hogy tényleg lesz? – kérdezte Lilla gyanakodva, felváltva nézve anyára és apára.
– Teljesen biztos – mosolyodott el Nóra. – Most pedig menj, nézz egy kis mesét. Apával még beszélgetünk kicsit, aztán mindjárt megyünk utánad.
A kislány bólintott, letörölte az arcát, és kisietett a szobából, miközben a szülők csendben figyelték, ahogy eltűnik a folyosón.