Egyetlen mozdulattal elvettem tőle a lehetőséget, hogy bármit is tegyen. Csettintettem egyet.
Levente szinte összeesett, amikor visszazuhant a székre. A hangsúly már nem a dühön volt rajta, hanem azon az ösztönös, nyers rettegésen, ami kiült a tekintetébe. Úgy nézett rám, mint egy sarokba szorított állat.
– Nóra… kérlek… bocsáss meg – hadarta elcsukló hangon. – Hülye voltam. Azonnal szakítok vele! Most rögtön! Hiszen mi egy család vagyunk…
Ebben a pillanatban megcsikordult az előszoba ajtaja. A gyerekek érkeztek haza.
– Apa? – Márk állt meg a küszöbön. Nem volt benne harag, sem indulat. Csak jeges, távolságtartó megvetés. – Mit keresel itt?
– Fiam… Eszter… beszéljetek anyátokkal! – kapkodta a levegőt Levente. – Ő… ő tönkre akar minket tenni!
Eszter szó nélkül mellém lépett, és határozottan mögöttem állt meg. A jelenléte erősebb volt bármilyen szónál.
– Te romboltál le mindent, apa – mondta halkan, de megfellebbezhetetlenül. – Abban a pillanatban, amikor kifosztottad anyát, és eltűntél. Menj el. Nincs több mondanivalónk egymásnak.
Levente zavartan kapkodta a fejét egyik arcunkról a másikra. Minden tekintet idegen volt számára. Már nem tartozott közénk. Végül felállt, bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult, majd még egyszer visszafordult.
– Nóra… én szeretlek…
Csak egy halvány, fáradt mosoly volt a válaszom.
Egy évvel később.
Az új házam teraszán ültem, előttem a fenyvesek csendes zöldje. Az ölemben egy tablet feküdt, rajta árfolyamgörbékkel és elemzésekkel. Ami egykor titok volt, az mára hivatássá vált.
Nem döntöttem romba a szalont. Egyszerűen továbbadtam az adósságait egy erre szakosodott cégnek, amely rövid időn belül lezárta az ügyet, és árverésre vitte az egészet.
Vivien lakását a bank vette át. Hogy mi lett velük később, nem foglalkoztatott. Leventét végleg kihúztam az életemből, mint egy rosszul sikerült befektetést, amelyből ideje volt kiszállni.
Az autót eladtam, az árából pedig Eszternek vettem egy olaszországi utazást. Márk az én támogatásommal elindította a saját kis IT-vállalkozását. Közelebb kerültünk egymáshoz, mint valaha.
Időről időre eszembe jutott Levente. Nem haraggal. Inkább hűvös kíváncsisággal. Ő mindig azt hitte, hogy az erő abban rejlik, amit el lehet venni másoktól.
Soha nem értette meg, hogy az igazi hatalom a teremtés képességében van. A tudásban, az önfegyelemben, a kitartásban. Abban, amit nem lehet ellopni.
A válásom nem bosszútörténet volt. Sokkal inkább felszabadulás. És nem egy férfitól.
Hanem attól a csendes, alkalmazkodó Nórától, aki huszonöt éven át voltam. Attól a nőtől, aki az eszét a „jó feleség” szerepe mögé rejtette.
Ekkor megrezzent a telefonom az asztalon. Eszter hívott. A kijelzőn mosolygós arca jelent meg, mögötte a Colosseum monumentális ívei.
– Szia, anya! Csodálatos itt minden! Köszönöm!
– Örülök neked, drágám – válaszoltam.
Még pár percig beszélgettünk. Amikor letettem a telefont, a fákra néztem, és rájöttem, hogy hosszú évek után először valóban boldog vagyok.
Nem azért, mert sok pénzem van.
Hanem azért, mert végre önmagam lettem.