Várjon.
Aznap este a fiam hívott fel.
– Anya, apa telefonált – kezdte óvatosan. – Azt mondta, teljesen elvesztetted az eszed. Hogy ügyvédet fogadtál csak azért, hogy tönkretegyed. Azt állította, te mindig szórtad a pénzt, ő meg évekig spórolt. És megkért minket… hogy „beszéljünk a fejeddel”.
Pontosan ez volt rá jellemző. Mindig oda ütött, ahol a legjobban fájt. A gyerekeket használta pajzsnak és fegyvernek egyszerre.
– És Eszter mit szólt? – kérdeztem halkan.
– Elhajtotta. Megpróbáltam vele normálisan beszélni… elmondtam, hogy nincs igaza. Tudod, mit válaszolt? Azt, hogy „még visszakúsztok hozzám, amikor az anyátok földönfutóvá tesz titeket”.
Ott szakadt el bennem végleg valami. Ez volt az a mondat, amely után nincs visszaút. Megpróbálta eltiporni az egyetlen dolgot, ami még megmaradt nekem: a gyerekeimet. Az irántam érzett bizalmukat.
Ennyi. Vége. Nincs több védekezés. Mostantól támadok.
Újra kinyitottam a laptopot, és beléptem a brókerszámlámra. A csendes életem, a titkom. Amit eddig óvtam, most fegyverré változott.
Eladtam egy kisebb csomagot a részvényeimből. Az összeg, ami a számlámra érkezett, nagyjából Levente egy teljes éves keresetének felelt meg.
Ezután megkerestem az ország egyik legjobb magánnyomozóját.
– Jó napot kívánok. Teljes körű információra van szükségem egy emberről. Levente Volkovról. És a… társáról. Vivienről.
Mindent, amit csak talál. Bankszámlák, ingatlanok, üzleti érdekeltségek, kötelezettségek. Különösen az adósságok érdekelnek. Az ár nem számít.
Az ő szabályai szerint játszott játszma véget ért. Most az enyém kezdődött.
Egy héttel később már ott feküdt az asztalomon az első jelentéscsomag. A nyomozó megerősítette: a pénz kivétel nélkül Vivien szépségszalonjába vándorolt.
Egy veszteséges vállalkozásba. Levente, akit elvakított az „önálló üzlet” illúziója, mindent beletolt, sőt még rábeszélte Vivient is, hogy lakásfedezettel vegyen fel hitelt.
A nyomozó tovább ásott, és előszedte Levente régi, rendezetlen tartozásait is. Olyan adósságokat, amelyeket korábbi üzlettársai felé soha nem fizetett vissza.
Az egész dossziét átadtam Gabriella ügyvédnőnek. Átfutotta az iratokat, majd a szája sarkában megjelent egy ragadozómosoly.
– Nos, Nóra… úgy tűnik, megfordul a tábla. Vannak eszközeink.
A terv letisztult és elegáns volt. Közel egy hónapig dolgoztunk rajta. Gabriella pénzügyi tanácsadóján keresztül felvettük a kapcsolatot Levente korábbi hitelezőivel. Keserű, becsapott emberek voltak.
Felajánlottuk, hogy kivásároljuk a teljes tartozást. Egy összegben, kamatokkal együtt. Hitetlenkedve, de azonnal igent mondtak.
Innentől Levente már nem nekik tartozott. Hanem egy névtelen befektetési alapnak. Vagyis: nekem.
Ezzel párhuzamosan Gabriella jogászai egy közvetítő cégen keresztül elkezdték felvásárolni a szépségszalon adósságait is. A beszállítókét, a bérbeadóét. Lépésről lépésre szorítottuk körbe az új életét.
Egy hónap sem telt el, amikor berontott hozzám. Nem telefonált. Berontott. Feldúlt volt, és legalább tíz évet öregedett.
– Mi a fene folyik itt, Nóra? – sziszegte már az előszobában. – Miért hívogatnak a követeléskezelők?
Szó nélkül bementem a konyhába.
– Nem értem, miről beszélsz. Ez a te új életed, Levente.
– Ne nézz hülyének! Ez mind a te műved! Honnan van neked ennyi pénzed?!
Elnevettem magam.
– Egyedül te loptál, Levente. Én pedig… én húsz éven át befektettem. Részvényekbe.
Felé fordítottam a laptop képernyőjét. Ahogy a számokat nézte, az arca lassan hamuszürkévé vált. Megértette.
– Ez… ez nem lehet igaz…
– De igen. Amíg te azt magyaráztad, hogy a helyem a konyhában van, én pénzt kerestem. Többet, mint amit valaha elképzeltél.
És most minden adósságod – a tied és a szeretődéi is – hozzám tartozik. Az a csillogó élet, amit felépítettél, az enyém. És én döntöm el, mi történik vele.