A képernyőn megjelent a befektetési portfólióm. A számok nyugodt, magabiztos zöldben ragyogtak. Egy hét számjegyű összeg nézett vissza rám dollárban, mellette pedig Levente rövid, szánalmas cetlije hevert az asztalon.
Azt hitte, hogy amikor mindent elvisz, engem is végleg eltöröl. Egyetlen dologgal azonban nem számolt. Fogalma sem volt róla, hogy ezekben az években párhuzamosan egy másik életet építettem. Csendben, feltűnés nélkül. Egy saját mentőcsónakot. És amikor az ő áradata végül elsöpört mindent körülöttem, rájöttem: én nem fuldoklom. Egy hatalmas hajó fedélzetén állok.
Elmosolyodtam. Aznap reggel először.
Az első dolgom az volt, hogy felhívtam a gyerekeket. Márk és Eszter arcai hamar megjelentek a videóhívásban — vidáman, gyanútlanul.
– Szia, anya! Apa hol van? Megint meglógott horgászni? – nevetett Márk.
Vettem egy mély levegőt, és egyenletes, higgadt hangon mindent elmondtam. A lenullázott számlákat. A kiürített szekrényt. Az üzenetet.
Márk arcáról azonnal eltűnt a mosoly. Eszter ösztönösen a szája elé kapta a kezét.
– Hogyhogy… mindent elvitt? – kérdezte a fiam, és a hangja hirtelen megkeményedett. – Anya, van pénzed? Indulok, megyek hozzád.
– Jól vagyok, kicsim. Van pénzem, ne aggódjatok. Csak azt akartam, hogy tőlem tudjátok.
– Ő… mondott bármit? Hívott? – Eszter hangja remegett. – Nem lehet, hogy félreértés?
Megráztam a fejem. Ez nem tévedés volt. Ez tudatos, precíz számítás.
Miután elköszöntünk, azonnal intézkedtem: zárakat cseréltettem, majd felhívtam a bankot, és minden harmadik fél számára letiltottam a hozzáférést. Levente hívása estére érkezett. Hagytam, hogy majdnem végig kicsengjen, csak az utolsó pillanatban vettem fel.
– Igen?
– Szervusz – a hangja meglepően vidám volt. – Na, hogy bírod? Ugye nem estél pánikba?
Hallgattam.
– Nóra? Mi van veled? Rendben, beszéljünk konkrétan. Az autó a te neveden van. Holnap odajössz, és aláírod az ajándékozást. Elküdöm a címet.
– Nem megyek.
A vonal túlsó végén csend lett.
– Tessék? Ne kezdjük ezt. Szükségem van arra az autóra.
– Közös vagyon, Levente. A házasság alatt vettük.
Felnevetett. Kegyetlenül.
– Most jut eszedbe a házasság? Ne bonyolítsd. Írd alá a papírokat.
– Nem írok alá semmit, amíg nem beszélek ügyvéddel.
Ez betalált. Éreztem. A „csendes, otthon ülő” Nóra, és az „ügyvéd” szó egy mondatban.
– Milyen ügyvéddel? Megőrültél? Elvittem, amit megkerestem! A lakást ott hagytam! Örülj neki, és ne csinálj hülyeséget!
– A lakást, amibe a szüleim pénze is bement.
– Elég volt! – üvöltötte. – Holnap tízkor várlak. Ha nem jössz, viseld a következményeket. Ismersz.
És bontotta a vonalat.
Biztos volt benne, hogy megijedek. Meghajlok. Csakhogy az a Nóra, akit ő ismert, azon a reggelen megszűnt létezni. Felnyitottam a laptopot, és beírtam a keresőbe: „legjobb válóperes ügyvéd”.
Gabriella ügyvédnő határozott tekintetű, rövid hajú nő volt. Figyelmesen végighallgatott, majd átnézte a kivonatokat.
– Nehéz helyzet – mondta végül. – A szándékos vagyonkimentést bizonyítani nem egyszerű. A per elhúzódhat. Megpróbáljuk zároltatni a vagyonát, de ha már mindent az új partnerére íratott…
– Mit javasol? – kérdeztem.
– Azonnal beadjuk a válópert és a vagyonmegosztást. Az autó, a nyaraló kérdése egyértelmű. A pénzért küzdeni fogunk. Most a legfontosabb, hogy ne reagáljon impulzívan. Provokálni fogja, erre számítson.