Feldolgozott, magyar nyelvű, 90%-ban uniquizált szöveg (1. rész):
A banki SMS pontosan 7:15-kor érkezett meg. „Terhelési művelet történt, összeg: …” Egyetlen mozdulattal félresöpörtem az értesítést anélkül, hogy megnyitottam volna.
Levente gyakran utalt pénzt az építkezéshez szükséges anyagokra a nyaralónk miatt. Megszokott dolog volt, beleillett a reggeli rutinba.
Egy perccel később újabb üzenet jött. Aztán még egy, miközben vizet engedtem a vízforralóba. A telefon megállás nélkül remegett, idegesítően, mintha vészharangot kongatna. A bosszúság lassan szorongássá változott bennem.
Megnyitottam a banki alkalmazást, és abban a pillanatban darabjaira hullott minden, amit addig biztosnak hittem. A közös számlánk – ahonnan a lakást, az autót, tulajdonképpen az egész életünket fizettük – teljesen üres volt.
Nulla. Nem majdnem, nem kevés: semmi. A megtakarítási számla is, amit „öregkorra” és „a gyerekek esküvőjére” tettünk félre, szintén lenullázva. Az utolsó fillérig eltűnt. Huszonöt év munkájának eredménye.
Ólomsúlyú lábakkal indultam a hálószoba felé. Az ágy katonás rendben volt megvetve, pontosan úgy, ahogy Levente szerette.
A szekrényének fele kongott az ürességtől. Bent csak az én ruháim lógtak, furcsán idegenül. Az ő öltönyei, az ízléstelen feliratos pólói mind eltűntek. Mindent elvitt.
A párnán egy fehér boríték hevert. Nem volt leragasztva.
„Nóra, bocsáss meg. Elfáradtam. Szeretnék végre magamnak élni, amíg nem késő. Megismertem valaki mást, és ez komoly. Ne keress, ne hívj. Kezdetnek ennyi elég lesz neked. Okos nő vagy, majd megoldod.”
Kezdetnek. Újra és újra ez a két szó visszhangzott bennem. Ránéztem a fizetési számlámra: nagyjából százezer forint volt rajta.
Ennyit szánt nekem indulásként. Huszonöt év házasság után.
Nem sírtam. A könnyek mintha jéggé fagytak volna a torkomban. Lassan végigjártam a lakást, úgy vizsgálva mindent, mint egy helyszínelő. Ott állt a fotelje.
Ott volt a polc a motivációs könyveivel a „siker titkáról”. A falon egy kép: mi a már felnőtt gyerekeinkkel, mosolyogva. Hazugság. Az egész életünk díszlet volt.
Mindent előre eltervezett. Csütörtökön lépett le, tudva, hogy pénteken mindig a nyaralóba megyek. Három nap előnye volt. Három nap, hogy összepakolja a saját életét, és kifossza a közösünket.
Leültem az asztalhoz, elővettem a régi laptopomat. Nem azt az oldalt nyitottam meg, amit bárki ismert volna, hanem egy másikat. Olyat, amelynek a jelszavát rajtam kívül senki sem tudta.
Húsz évvel korábban, Márk születése után egy kisebb örökséget kaptam a nagymamámtól. Levente akkor csak legyintett: „Költsd magadra, vegyél ruhákat.” Megfogadtam a tanácsát. Csak épp nem ruhákra.
Megnyitottam a brókerszámlámat. Ez volt az én titkom. A párhuzamos életem. Évekig kettős könyvelést vezettem. Az a kevés pénz, amit korrepetálással kerestem – amiről ő azt hitte, puszta hobbi –, az élelmiszereken megspórolt összegek mind ide kerültek.
A brókercég levelei postafiókba érkeztek, az online hozzáféréshez pedig külön e-mail cím tartozott, amelyről senki sem tudott.
Évente egyszer külön adóbevallást adtam le, önálló tevékenységként. Levente csak nevetett rajtam.
– Nóra, belőled sosem lesz üzletasszony – mondogatta. – A te dolgod az otthon, a meghittség. A pénzt majd megkeresem én.
És keresett is. Elfogadhatóan, de mindig épp csak annyit, amennyi kellett. Én pedig hallgattam. Csendben vásároltam részvényeket, éjszakánként elemzéseket olvastam, és újra befektettem minden osztalékot, felkészülve arra a pillantra, amikor mindennek jelentősége lesz.