A vereség véglegessé vált.
A terem tapsvihartól zengett. Erika arca elsápadt, az ujjai remegtek, amikor kimondta a döntést, és Andrást hirdette ki győztesként.
Felálltam, és szó nélkül kimentem. Mögöttem izgatott suttogás hullámzott végig a termen. Ki ez a titokzatos támogató? Honnan van ennyi pénze?
András nem reagált. Egyetlen szót sem szólt.
A hivatalos egyeztetést hétfőre tűzték ki, pontosan tíz órára, a városházára. Szürke, visszafogott kosztümben érkeztem, kezemben egy rendezett mappával. A polgármester kissé kapkodva, de udvariasan fogadott. A tárgyalóban már helyet foglaltak az önkormányzati vezetők, üzletemberek, és ott ült Erika is Norberttel együtt, az asztalfőn, magabiztos arccal.
Beléptem. A beszélgetések elhaltak. A polgármester felállt.
— Lilla Gromova, az Osnova-Építő vezérigazgatója és alapítója — mutatott be. — Befektető Debrecenből.
Erika arca elszürkült. Norbert tátogott egy pillanatig, de hang nem jött ki a torkán.
Nyugodtan odasétáltam a helyemhez, pontosan velük szemben. Leültem, kinyitottam a mappát.
— Jó napot. Azért jöttem, hogy a beruházásról tárgyaljunk. De előbb néhány dolgot tisztáznunk kell.
Elővettem a dokumentumokat. Offshore-utalások ábrái, hamis engedélyek másolatai, összefonódások listái. Precízen sorakoztattam őket az asztalon, mintha műszaki rajzok lennének.
— A park beépítésére vonatkozó terv hamis alapokra épül — mondtam halkan. — A telek jogilag rendezetlen, az engedélyeket megvásárolták. És ami a legfontosabb: a nyereség közel felét Cipruson keresztül akarták kivonni. Jól értelmezem, Norbert Viktor?
Norbert összerezzent. Erika görcsösen markolta az asztal szélét.
— Ez rágalom! — csuklott meg a hangja. — Mindent a városért tettünk!
— Valóban? — újabb iratcsomót tettem eléjük. — Öt év pénzügyi jelentései. Nulla forint jótékony célra. Semmi társadalmi befektetés. Viszont három luxusautó, egy ház Splitben, számlák Európa-szerte. Eközben a múzeum beázik, a főiskola omladozik, a művelődési ház zárva. Ezek is az önök eredményei?
A polgármester elsápadt. Többen előkapták a telefonjukat, fotóztak. Erika közbeszólna, de nem hagytam.
— A titokzatos mecénás, aki annyira felbosszantotta önöket? Én vagyok. Az én cégem finanszírozta a múzeumot és a főiskolát. A művelődési ház felújítása is elindul. A koordinációt András Fényes végzi majd, az én megbízásomból.
A csend szinte fájt. Norbert ökölbe szorította a kezét, szemében tehetetlen düh vibrált. Erika a papírokat bámulta.
— A javaslatom egyszerű — zártam le a mappát. — Holnap reggel az anyagok az ügyészségen landolnak, és önök évekre eltűnnek a közéletből. Vagy átláthatóan dolgoznak tovább. Teljes nyilvánosság, a profit tíz százaléka egy városi alapba kerül, amit személyesen felügyelek. Sem trükk, sem kibúvó. A döntés az önöké.
Norbert némán bámult maga elé. Erika elcsukló hangon felsírt, arcát eltakarva.
— Huszonnégy órájuk van. Holnap, itt, tízkor.
Felálltam, összeszedtem az iratokat, és távoztam. Mögöttem zűrzavar támadt, kiabálás, suttogás, magyarázkodás. Nem érdekelt.
Másnap korábban érkeztek. Nem volt csillogás, nem volt fellépés. Erika egyszerű szürkében, Norbert gyűrött öltönyben. Megtört arcok, üres tekintetek. Szótlanul írták alá a papírokat, a polgármester tanúként hitelesítette. Senki nem mondott vigasztaló szót.
Amikor kifelé indultak, Erika még visszafordult. Hosszan nézett rám, fájdalommal teli szemmel.
— Bosszút álltál, ugye? Az iskola miatt… minden miatt. Szándékosan csináltad?
Nem válaszoltam azonnal. Tettem egy lépést felé, és megálltam előtte.