A vonal túlsó végén rövid csend lett, majd a helyettesem hangja megfeszült.
— A hivatalos látogatást egy héttel eltoljuk. Mondd azt, hogy vis maior. Nekem viszont minden kell Erikáról és Norbertről. Minden apró piszok, régi ügy, elhallgatott történet. Ami csak előkeríthető. Ja, és szerezd meg András elérhetőségeit is. Az erőműnél dolgozik mérnökként. Szükségem van valakire, akinek itt vannak a szemei és a fülei.
Másnap András a bejáratnál várt. Magas volt, kissé görnyedt, a kabátja láthatóan sok telet megélt már. Tegnap este ő volt az egyetlen, aki őszintén, melegen köszönt. Nem méregetett, nem számolt fejben, nem próbált helyezkedni.
— Lilla Gromova — mondta, mintha csak tegnap váltunk volna el. — Hallottam, hogy Debrecenben már komoly név lettél. Mit akarsz tőlem?
— Információt. Erikáról, Norbertről. Meg arról, mire lenne tényleg szüksége a városnak, nem csak papíron, kipipálásra.
András rágyújtott, a füst lassan szétoszlott a hideg levegőben.
— A helytörténeti múzeum teteje három éve beázik. Gabriella néni már feladta a harcot. A műszaki főiskolán olyan gépeken tanulnak, amiknek múzeumban lenne a helyük. A művelődési házat pedig egyszerűen bezárták. Közben ez a két ember csak magával törődik. A temetkezési biznisz virágzik, de a város ebből semmit nem lát. Viszont mindenhol azt harsogják, hogy ők a nagy jótevők.
— És ha hirtelen lenne pénz? — kérdeztem.
András elmosolyodott, de nem volt benne vidámság.
— Ugyan már. A költségvetés üres. A támogatók mind Erika zsebében landolnak.
— Akkor most majd nem — feleltem halkan.
Öt nap sem telt el, és az egész város erről beszélt. A múzeumnál megjelent egy brigád, három nap alatt új tetőt kapott az épület, a fűtést is rendbe hozták. Gabriella a kamerák előtt sírt, csodáról beszélt. A főiskolára vadonatúj, korszerű gépek érkeztek, a diákok hitetlenkedve álltak körülöttük.
Erika és Norbert közben lassan elvesztették a fejüket. András rendszeresen hívott.
— Norbert egy órán keresztül üvöltött a polgármesterrel. Azt követelte, derítsék ki, ki áll a pénz mögött. Azt mondja, ez aláássa az ő tekintélyüket.
— Hadd kiabáljon — válaszoltam. — Lesz ez még hangosabb is.
A következő lépés az árverés volt. Erika és Norbert „jótékonysági estét” hirdettek, hogy előcsalogassák a titokzatos támogatót, és visszaszerezzék az irányítást. A fő attrakció a „Energetik” Művelődési Ház felújításának joga lett. Norbert régóta le akarta dózerolni, hogy bevásárlóközpontot húzzon fel a helyén.
Ugyanabban a ruhában jelentem meg, mint korábban. A „Versailles” terme zsúfolásig megtelt: helyi nagyvállalkozók, hivatalnokok, újságírók. Erika csillogó ruhában vezette az estét, sugárzott. Amikor meglátott, egy pillanatra megrándult az arca, de azonnal mosolyt erőltetett magára.
— Lillácska! Milyen kedves meglepetés. A belépő fizetős, de neked kivételt teszünk.
Nevetés futott végig a termen. Hátra ültem, András mellém. Éreztem rajta a feszültséget.
Elindultak a licitek. Jelképes tárgyak, oklevelek, reklámlehetőségek cseréltek gazdát. Aztán Erika hangja ünnepélyessé vált.
— Az „Energetik” Művelődési Ház! — csilingelt. — Ritka alkalom. A kezdő összeg szimbolikus, de a felújítás komoly befektetést igényel. Ki száll be?
Norbert azonnal emelt, bemondta az összeget. Valaki rátett még egy keveset, de az egész inkább erőtlen volt.
Ekkor András felemelte a kezét, és háromszoros árat mondott.
A teremben megfagyott a levegő.
— András Fényes?! — Erika szeme elkerekedett. — Komolyan? Neked van erre fedezeted?
— Egy olyan ember nevében licitálok, aki nem kíván a nyilvánosság elé állni — válaszolta András nyugodtan.
Norbert arca vörösbe váltott, még próbált közbeszólni, de András újra emelt. Aztán még egyszer. Norbert végül elhallgatott, amikor ráébredt, hogy ezt a kört már elveszítette.