— Jézusom, Lilla, ezt komolyan egy turkálóból szedted elő?
Erika nem egyszerűen rám nézett: végigmért, mintha egy vitrinen belüli tárgy lennék. Francia manikűrös ujjai megérintették a ruhám anyagát. Sötétkék volt, apró virágmintával, régi szabású darab, amit még a nagymamám varrt nagyjából harminc éve. Vastag, strapabíró szövet, olyan, ami nem adja meg magát könnyen az időnek.
— Szép ruha — feleltem mosollyal, miközben belül görcsbe rándult mindenem.
— Szép? — Erika a férje felé fordult. — Norbert, nézd már meg. A lányok Escadában érkeznek, Lillácska pedig… hát, látod te is.
Norbert lassan, kimérten mért végig tetőtől talpig. A pillantása hűvös volt és megalázó.
— Ugyan már, Erika, nem mindenki költözött a fővárosba. Valakinek itt is maradnia kellett. Gyárban dolgozol? Vagy tanítónő lettél?
A „Versailles” étterem a városunk legdrágább helye volt. A terített asztaloknál régi osztálytársak ültek, feltűnően nem helyi viseletben. A találkozót természetesen Erika és Norbert szervezték. Mostanra ők számítottak itt nagyvállalkozónak: egy temetkezési szolgáltatói hálózat tulajdonosai lettek. Cinikus üzlet, mások gyászából él, de busás haszonnal.
— Az építőiparban dolgozom — válaszoltam röviden.
Erika felnevetett. Éles, vékony hangja betöltötte a termet.
— Építőipar! Halljátok ezt? Talán valami segédmunkás vagy művezető? — hangosabbra vette, a többiekhez fordulva. — Lányok, fiúk, dobjuk össze egy új ruhára Lillának. Kellemetlen így megjelenni, nem igaz, Norbert?
A torkom összeszorult. Az asztal alatt ökölbe szorítottam a kezem, a körmeim a bőrömbe vájtak. Huszonöt éve ugyanez a nő nevezett nyilvánosan csórónak az egész osztály előtt. Most csak újrajátszotta.
Csakhogy volt valami, amit ő nem tudott. Három nap múlva ide Debrecenből érkeznek befektetők. Én ülök majd az asztalfőn, és bemutatkozom a teljes nevemen. A „Osnova-Stroy” alapítójaként és vezérigazgatójaként. Annak a cégnek az élén, amelytől ők most a megmenekülést várják.
Felálltam, elköszönés nélkül indultam kifelé. A hátam mögött nevetés csendült fel, több hang egyszerre, halkak, de elég egyértelműek.
A ruhatárban naftalin és idegen parfümök szaga keveredett. A fogasnál álltam, amikor a válaszfal túloldaláról beszéd foszlányai szűrődtek át. Erika és Norbert voltak.
— …két hónapunk van a csődig, érted? Ha a debreceniek nem hoznak pénzt, vége mindennek.
— Fognak hozni.
— Ebben biztos vagy?
— Az „Osnova-Stroy” már rábólintott. Holnapután jönnek, aláírjuk a szerződést a park beépítésére. Megkapjuk az előleget, a felét kivezetjük Cipruson át. Nekik lakópark, nekünk új élet.
— És ha átnézik a papírokat? Hiszen minden trükközés, Norbert.
— Ugyan ki ellenőrizne? A polgármester a mi emberünk, az önkormányzat is. Bármit aláírnak. Csak ne ijesszük el őket idő előtt.
A falnak simultam, a szívem vadul vert. Az „Osnova-Stroy” az én cégem volt. Tíz évet tettem bele, én alapítottam, én építettem fel a hitelét és a nevét. Ezek ketten pedig ki akartak játszani, ellopni a pénzt, és eltüntetni azt a kis parkot, ahol gyerekként könyvekkel ültem, mert otthon mindig hideg volt.
Nevetgélve távoztak, már azt tervezve, hol ünneplik majd az üzletet. Elővettem a telefonomat, és tárcsáztam a helyettesemet, miközben pontosan tudtam, hogy innentől semmi nem marad a régiben.